Okuláré

Mint ismeretes, az első Limpopo Történész Szimpoziont 2023 tavaszán Harareben rendezték meg. Az esemény nemcsak magas színvonaláról maradt emlékezetes. A szakemberek esténként lelkesen tivornyáztak a parti csapszékekben, vad szelfik tömegét készítették zabolátlan vizilovakkal és egyebekben is számos jelét adták annak, hogy a múlt tudományos igényű feldolgozása nem egyenlő a bigott szakbarbársággal.
A „Johnny N’dvad szekció”, mely a híres államférfi váratlan, földcsuszamlásszerű bukásával foglalkozott (mára csak „sztochasztikus betli” néven emlegeti a történettudomány), különösen bővelkedett a tartalmas prezentációkban. Remek előadást tartott például egy 138 cm-es busman kolléga, aki alig látszott ki a pulpitus mögül, ráadásul az angol egy oly egyéni verzióját használta, hogy mondandóját csak a - némi késéssel megjelent - programfüzetből lehetett utólag kihüvelyezni.
Pedig a prezentáció valóban figyelemreméltó volt.
Szakmai körökben manapság közhely, hogy a N’dvad-rendszer egyik jellemző technikája a lakosság pálmalevél-agitkákkal történő, periodikus szekálása volt. E levelekben a kormány olyan kérdéseket tett föl: „Szeretné Ön, ha esténként fügeborral kényeztetnék?”, vagy „Egyetért-e Ön azzal, hogy férjének ne legyen reggel szájszaga?”. E postai küldeményeket a lakosság automatikusan összegyűrte, csak a megrögzött hívek küldték engedelmesen vissza. Végül az eredményt a kormány diadalmas közleményekben kommentálta.
Történt azonban egy ízben, amikor a kipostázott pálmalevélben azt kérdezték a lakosoktól, szeretnék-e, ha a kórházakban nyűtt bantu asszonyok helyett ledér öltözetű hölgyek mérnék a vérnyomásokat, a küldeményt a polgárok váratlanul nem dobták kukába, hanem visszaküldték, ilyesféle kommentárokkal: „Dugjátok föl magatoknak!”, meg „Inkább nővéreket kérünk a kórházakba!”.
Egy asszony a Facebook-ra is föltöltött egy fotót válaszáról, a posztot másnapra 140 ezren osztották meg. A helyi Facebook oldalakat rövidesen ellepték a hasonló, bár gyakran kétes ízlést tükröző dokumentumok.
A hivatalos szervek alapból megsemmisítettek minden problémás válaszlevelet, így a hírek továbbra is N’dvad politikájának elsöprő támogatásáról szóltak, mégis, az ország atmoszférája az előadó szerint megváltozott. Senki nem értette, mi történt; egyszerűen mintha tér nyílt volna a következő hónapokban bekövetkező fölfoghatatlan, villámgyors (egyszóval a hasonló társadalmi mozgások esetén megszokott) változásoknak.
Az extra kis méretű történész befejezte fejtegetését, kilépett a pult mögül. Ekkor tűnt csak föl, hajába ronda barna csíkokat festetett, és hogy alig van foga.
Kétségkívül nem volt megnyerő látvány.
A hallgatóság idegesen fészkelődött, a következő előadóra várva.
Már említettük, csak a programfüzet megjelenése után, tehát utólag támadt némi érdeklődés a pöttöm malawi kolléga mondanivalója iránt. A picike tudós addigra rokonlátogatáson rég a Kalaháriban bolyongott, és csak mobilján látta, mint emelkedik idézettsége. Ivóvizet kapart épp a sivatagi homok alól; e tevékenység arrafelé népszokás, valamint a túlélés egyetlen záloga. Egyébként is csak csekély figyelmet fordított a tudományos élet csip-csup híreire.
Nagyjából rég tisztában volt vele, mi a dolgok menete.

Ahogy elhúzta a függönyt, a napfény élesen az arcába vágott. A parkoló kocsik tetején még csillogott az éjszakai eső, robusztus felhők távolodtak az ég peremén.

A lejtős utcán a pályaudvar felé nárciszok világítottak sárgán a kerítések tövében, piros tulipánokkal vegyesen. Egy jukka éles leveleinek tövében mozdulatlanul ült meg az esővíz.

Ostobaság volt ez az út; másfelől, ha nem utazik, a hiány később bármikor visszasajoghat. Különösen, ha vesztenek; bár a föltételezés is abszurdnak tűnt. Akkor nyilvánvalóan ezermilliárdoktól esik el az ország. A magyar anyagiak tárgyában könyörtelen.

De tényleg ökörség: Redruth-London majdnem 500 kilométer. Plusz a végtelen ácsorgás a sorban, egyetlen rohadt voks miatt. A peronokat összekötő felüljárón föltorlódtak az utasok, Tóth csak már lefelé menet látta, nyűtt öregasszony küzd lihegve járókeretével. Ősz ember segítette, oldalról fogta a könyökét, nem gyöngéden, inkább kíméletlenül.

Egy trapéznadrágos lány bőröndjén nagy fehér betűkkel az állt: THIS BAG BELONGS TO ME. Narancssárga mellényes nő terelte nagy hangon a vonal mögé az utazókat.

Befutott a szerelvény.

Tóth keveset utazott vonaton, és ilyen vagont még nem látott. Az üléstámlák fölött mindenütt színes fények égtek, ismeretlen rendeltetéssel, a kocsi gyakorlatilag üres volt.

Helyet foglalt egy ablak mellett.

Egyenruhás asszony tolta csörömpölve szervizkocsiját az ülések között.

Ragyogó mezők mellett robogtak el, mintha tisztára sikálták volna őket, ölyv szállt szemmagasságban. A télvégi fák ágai csupaszon meredeztek. Tóth lehunyta a szemét. Reggel pillanatra bekapcsolta a TV-t: holttestek villantak föl előtte, megkötözött kezű civilek, szertehányt hulladékként hevertek az aszfalton. Egy öregasszony minduntalan elrántotta fejét a mikrofon elől, fiát a kertben érte találat, és a vénség nem tudta bevonszolni a házba. A fagyott földdel sem bírt, hogy eltemesse, végül két szőnyeggel letakarta, a kutyák ellen. Amint fölemelték a szőnyeg szélét, a kamera tapintatosan csak egy vibráló foltot mutatott.

Tóthot most ezek a képek bizarr magabiztossággal töltötték el. A magyaroknak mindig volt érzékük a vesztes oldalra állni, de a helyzet ezúttal kristálytiszta; Tóth elképzelni sem tudta, hogy az eseményeket lehet más optikán keresztül is szemlélni.

Szélkerék emelkedett elé, egy zöld bozótossal borított dombtető mögül tűnt elő váratlanul. Az iromba lapátok lassan forogtak. A tájat 600 éves sövények szabdalták változatos geometriai alakzatokká, a cserjék közé ékelt fák ágai csontkezekként nyúltak a magasba. Kérgük alól mindenfelé apró rügyek törtek elő; virágzó gyümölcsfa rózsaszín foltja úszott el, talán cseresznye, bár e gyümölcs erre legföljebb apró, kesernyés bogyóvá érik.

Liskeardnál megálltak. A falun túl elhagyott kohók kéményei szakadtak ki a sziklás talajból. Tóth háta sajgott, minduntalan testhelyzetet kellett váltania. A peron hosszában zömök  pálmák sorakoztak, sokszögű betonteknőkben jácintok, fokföldi ibolya és azálea szórta színeit.

Kalauz kérte a jegyét, fekete egyenruhájában inkább gyászhuszárra emlékeztetett. Nyugdíjasok sétáltak egy golfpálya mentén, majd a domboldalon hatalmas, vörös ló állt, gazdája ismeretlen okokból négykézláb ereszkedve gallyakat szedegetett. A mezők aljában barna tavakká állt össze a talajvíz.

Tóth hol az ablakba könyökölt, hol térdére hajolt. Arra gondolt, biztos van értelme a sínylődésnek; hajszállal mindenképp több, mint a semmi. Emlékezett rá, gyerekkorában a magyarok évekkel tovább éltek, mint szomszédai; mára fordult a kocka. Újabban visszafogta kapcsolatát az otthoniakkal, mindenki csak panaszkodott, esetleg valamit vagy valakit vádolt; inkább a nemes magány. Az ember néha vacakul érzi magát, ez az élet rendje.

Szakadéknyi mélységben ásatag majorság húzódott meg. Udvarán szürke kutya állt, feje világítóan fehér volt, bár úgy csüggesztette le, mint aki végnapjára készül. Egy asszony köhögni kezdett átellenben, Tóth előkotorta kabátzsebéből a maszkját. Fehér sziklák pöttyöztek egy valószerűtlenül zöld mezőt, csak a közelbe érve vált nyilvánvalóvá, valójában birkák legelésznek a domboldalon. A völgyet kanyargó patak szelte ketté, medrében fehéren fodrozódott a víz. Partján a rideg fatörzseken borostyán kúszott bokorként a magasba.

Tóth, amint figyelte a tájat, arra gondolt, ezek a fák sokkal pontosabban, legalábbis érvényesebben képviselik a világ lényegét, mint ő, különösen a magányos szavazata. Fácánok ácsorogtak egy horhos alján, három rozsdás folt. Másfelől van olyan erkölcsi minimum, amin nem tanácsos átlépni; az ember könnyen a világ végén találja magát.

Egy erdő szélén viskó állt, talán ól. Körülötte kecskék, bivalyok és sirályok legeltek, bibliai békességben. Tóthnek már fájt a szeme a sok élménytől: behunyta, de ekkor meg olyan szédülés fogta el, hogy inkább kinyitotta megint. Hagymaföld mellett haladtak el: mintha zöld borosta ütött volna ki a talajon.

Minden előjel nélkül a tenger tűnt föl, kéken veszett el a végtelenben. Gazdagságot árasztó villák köves teraszain borszínű ponyvákat lobogtatott a szél. Itt északabbra már ritkult a kénsárga, tüskés bozótos, a távoli legelők zöldjét cédrusok és aleppói fenyők sötét foltjai tarkították. Egy északi kertben még teljes virágjában állt a magnólia.

Exeternél két utas felállította, hevesen mutogattak. Helyjegyük volt, Tóth csak most látta, ülése fölött a lámpa már pirosan világít. Fölállt, de csak nehezen talált új ülőhelyet. Percekig kapaszkodott egy üres ülés fölött: itt is pirosat mutatott a lámpa, de végül nem törődött vele.

Azon rágódott egyre, miért kell a magyarnak mindig a vesztes oldalon megragadnia. Fácánok futottak a fűben, a kakasok nyaka kéken szikrázott. Matuzsálemi fa állt egy tisztás közepén, tekergő törzsével olyan volt, mint egy haldokló görcsbe szorult ökle. Árnyékában anyajuhok legelésztek, lábuknál nyúl nagyságú újszülött bárányok botladoztak; a látványtól Tóthnek eszébe jutott, húsvét közeleg. Egy dombtetőn a tömött fűcsomók úgy emelkedtek elő, mint amikor egy zöld arcot szemölcsök borítanak el.

Elvétve szántók tűntek fel, a barázdált fold okkerszínű volt, nem fekete, mint otthon, aljukban óriás, iszapos foltokban kavargott a talajvíz. Tóth kabátját lábai közé gyűrte, tenyerébe támasztotta homlokát. Egyre gyötrelmesebb volt az út. Alagúton száguldottak keresztül, az üvegben váratlanul feltűnt az arca: elkapta a tekintetét.

Eszébe ötlött, fölhívja volt feleségét, de inkább letett róla. Anyját tárcsázta, de a telefon csak hosszan, nyomasztóan kicsöngött. Kinyomta. Mind gyakrabban állították föl, sorházak követték egymást apró, kormos hátsó kertekkel, már London környékén jártak. Bástyaszerű templomtonyok emelkedtek a háztetők fölé, kátrányos falú viaduktokon kanyarogtak. Hangárok, majd egyre több magasépület tűnt fel, végül befutottak a Paddingtonra.

Tóth még nem járt itt, s bár tudta, hogy a pályaudvar egy mesefigura névadója, a maciszobrok tömege mégis megdöbbentette. Elképzelte a Keletit, tele puli- meg csodaszarvas-szobrokkal – tulajdonképpen nem is volt borzalmas látvány.

Innentől viszont minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egyből megtalálta a District Line peronját, a befutó szerelvény is jó irányba tartott. A West Bromptonon kiváló érzékkel fordult a szavazóhelyiség épülete felé. Benn, egy tágas teremben gyorsan elhelyezte pár keresztjét, kibújt a fülkéből, mosolyogva fordult ki a nemzetiszín zászlóval ékített kapun. Furcsamód leginkább üresnek érezte magát.

Útja végére ért.

De még volt ideje a visszaindulásig; ha úgy vesszük, kevés, bár bizonyos értelemben túlságosan is sok. Elindult a forgalmas utcán, őgyelgett céltalanul, kezét a zsebébe dugva; csak ment az orra után, és kisvártatva meg is érkezett oda, ahová útja ténylegesen vezette: a fulhami temetőbe.

BROMPTON CEMETERY: ez volt szürke betűkkel a magas kőre írva. Belépett. Hirtelen mintha harang borult volna fölé, minden átmenet nélkül a csend világába érkezett.

Végtelen hosszan, mint egy dísszemlén, ősöreg sírok sorakoztak. Csak a messzi távolban, a kőpusztaság túloldalán tűnt fel a ravatalozó épülete. A kőfal túloldalán a Chelsea kék-fehér stadionja ezúttal durva anakronizmusnak hatott.

Tóth korábban úgy vélte, minden temető egyforma, és most élénken vette számba a különbségeket. Minden egyes sír egyforma barna volt, mintha mindent, a kelta kereszteket, a rogyadozó kriptákat, a ferdén a talajba süppedt kőlapokat ugyanazon meredek, agyagszín sziklafalból fejtették volna. Hazulról ismerős kereszt-formát alig látott, annál több drámai szobrot: kőkatonákat, karjukat az ég felé táró kőasszonyokat, sőt akadt sír, melynek alapján csak egy hatalmas, megmunkálatlan sziklatömb állt, mintegy az alant pihenő néhái jellemszilárdságát jelképezve.

Lehajolt, betűzgetni kezdte a sírfeliratokat. Nem volt könnyű dolga, errefelé nem volt divat az aranyozás, az öreg kővésetek feketék voltak az időtől. Úgy tűnt, a bejárattól távolodva időben is észrevehetően előre halad, az 1800-as évektől egész az új évezred küszöbéig.

Elgondolkozva lépegetett a temető gerincét alkotó allén.

Önkéntelenül is az elhunytak életkorát kezdte számolgatni: noha látott néhány aggastyánt, az elhunytak lényegében mind fiatalabbak voltak, mint ő. Ott tolongtak körülötte, repedten, barnán, csupa elfonnyadt, semmibe múlt élet: és mind hamarabb vonták ki a forgalomból, mint ahogy ő most a porhüvelyüket szemlélte. Szégyenkezve lődörgött a kövek között. A “colonel” a “2731. battalionból” például 43 évesen hunyt el, remélhetőleg csatában; most ott feküdt a kő alatti csöndben, és a sír elhanyagolt állapotát tekintve évtizedek óta senki nem látogatta. Vagy ott volt egy 37 éves édesanya, ura és négy gyermeke gyászolta, a kőbe vésve, hogy emlékét mindörökké megőrzik, bár a jelek egyáltalán nem erre utaltak. És ez így ment majdnem mindenütt: bizonyára mind kisebb-nagyobb terveket szőtt még élő koponyájában, hogy aztán a sok elképzelés nyomtalanul elszivárogjon a talajban.

Egy bizonyos Dr John Snow-nak például az a meghökkentő ötlete támadt, hogy a kolera tisztátalan vízzel terjed. Személyesen szervezte meg a negyed vizvezetékkel történő ellátását. Ezzel már az első évben valószínűleg ezrek életét mentette meg, pár évtized után mégis elfelejtették az emberek. Ma városlakók milliárdjai jutnak vezetékes vízhez, tehát évente tízmilliók maradnak életben a kolera takaros görcsei helyett, e sokaság mégis rég elfelejtette, kinek köszönheti újranyert életét, sőt többségükben még e maradék életnek örülni is elfelejtettek. Az egészen biztos, hogy sohasem hallották John Snow nevét, amint Tóth sem hallotta soha.

Sőt, folytatta töprengését, tekintélyes részük mára maradék bizalmát is elvesztette a vezetékes vízben, és inkább kristályvizet cipelnek haza, nagy műanyag palackokban, amitől egész testük megtelik műanyaggal, s onnantól inkább különböző orvosaikat látogatják, hadakozván furcsa tüneteivel e sok plasztikember, az életfogytiglan plasztikgondolataikkal és plasztikfeledékenységükkel.

És még csak a gondolatmenet felszínét karcolgatom, nyugtázta.

Így járta végig Tóth sorban az úrinők és úriemberek sírjait: megannyi családi kriptát és bedőlt urnaoszlopot, felidézni próbálván az elhunytak örök emlékezetét, noha igazából csak barna követ talált a sok emlék helyén. A temető végefelé ráadásul fiatalabb sírokra lelt, egyre több idegen névvel: egy lengyel pék, özvegy lehetett, 31 éves korában halálozott el, 2 gyermeke és szülei siratják, vagy egy cirill betűs fakereszt alatt bizonyos Pável pihent, a fához fémlemezt csavaroztak, arra gravírozták a fiú fényképét; jóképű srác volt, Lacoste pólóban üldögélt egy asztal mögött és nevetett, felsőteste alapján valószínűleg gyúrt.

A kerítés végében az utolsó sírocska már 2005-ből származott; neve alapján Afrikából eredt a kislány, 5 éves korában vitte el ismeretlen betegsége. Az apró hantot piros szalaggal kerítették körül, s egy alvó rózsatő tövéhez támasztva plüssmacik ültek; esőáztatta, koszos mackók, leginkább a pályaudvaron látott Paddington-macikra emlékeztettek.

Tóth az órájára pillantott. Túl sokat időzött itt; sietve vágott át a temetőkerten újra, míg meg nem csapta fülét a város mozgalmas lármája megint. Egy Sainsbury’s Extrában szendvicset vett és üdítőt. Az első útszéli padon elfogyasztotta. Ennie kellett. A választási eredményekre már a vonaton klikkelt rá, hazai idő szerint 11 órakor; első pillanatban el sem hitte a számokat. A listás szavazatok aránya különösen sokkolta.

Kibámult az ablakon.

Liskeardnál álltak megint, még nagyjából 40 perc, és hazaér. Vesz egy zuhanyt, kibont egy üveg sört. Esetleg még egyet. Képsorok villantak föl előtte újra, egy szétbombázott pályaudvar, a törmelék között piros maci hevert; biztos minden nemzetnek vannak jobb és rosszabb periódusai.

Hirdetmény zökkentette ki gondolatmenetéből, jókora plakát: “John Snow bádogosmester. Príma ácsmunka! Elsőrangú ereszcsatornák és tetőlemezek!“

Tóth elmosolyodott.

Létezik, hogy a doktor úr újrakezdte? Vagy elkezdte a nevén valaki más; akit persze újra elfelejtenek, de a nevén mindig újrakezdi valaki. Persze biztos lehetett volna észszerűbben csinálni, jobban hangsúlyozni, amit kell; hogy lehet több örömmel élni. De ez van. Otthon is biztos újrakezdik. Ha nem, akkor is mindig akad valami érdekesség, ami persze nem kárpótol semmiért, csak megesik az emberrel.

Tóth már nem volt annyira felindult. Zuhanyt venni például jó lesz. Bár az is még legalább egy óra.

Másfelől: mi az, “egy óra”?

Kibámult az üvegen. A szerelvény zökkenve lódult meg a hűvös cornwalli éjszakában.

Kevesen tudják, hogy Gullivernek eddig ismert útjain túl volt egy utolsó kalandja is. Mint annyiszor, seborvosi állást vállalt egy ócska szkúneren, sajnos a hajó a Horn-fokot elhagyva tájfunba került és elsüllyedt. Gulliver a hajótörést egyedül élte túl.

Hosszú hányódás után a jogászok országában vetődött partra.

E vidék urai túlsúlyos, zsinóros talárban pálinkázgató fiskálisok voltak, hatalmukat piperkőc, Audi dzsipeken cserkelő mamelukok serege biztosította. E fölső szint alatt helyezkedett el a lakosság: nyűtt, egymással perlekedő polgárok, és alattuk is volt valamennyi elem: ezeket kisebbségnek nevezték és püfölőzsáknak használták.

A fiskálisok igen megörültek Gullivernek, akinek angol nyelvtudása adott volt. Egy jogi üzemben kínáltak neki állást. Itt azon túl, hogy állandó éjszakás volt, valamint a “miatt” szó helyett folyton a borzalmas “okán” kifejezést kellett használnia, sorsa tűrhető volt. Jogszabálypuhítóként dolgozott: ugyanis amikor a lakosság pénzét egy-egy új “törvény” segítségével a fiskálisok zsebébe csoportosították, e jogszabályokat a külföld irányába puhítani kellett. Ezen túl követnie kellett a világsajtót, és ha talált egy genderügyi színeskét, azon a mamelukok hetekig verték a hisztit.

Egy éjjel azt a mondatot kellett lefordítania: “Sarkalatos törvény tiltja a joggal való visszaélést.” Gulliver nem értette a kifejezést. Poros fóliánsokba temetkezett, míg megtudta, azokat az eseteket nevezik így, amikor egy jogszabályt társadalmi rendeltetésével ellentétes célra használnak (különös tekintettel “a nemzetgazdaság megkárosítására”, “egyes személyek törvényes érdekeinek csorbítására” vagy “illetéktelen előnyök szerzésére”).

Kérdéssel fordult a munkavezető mamelukhoz. Az hidegen csak rátekintett, és annyit sziszegett: “Hazaáruló!”

Gulliverer elbizonytalanodott, hiszen hazájától több ezer mérföldre, idegen földön tartózkodott. Békítőleg a helyi alaptörvényt idézte: “Mindenkinek joga van a gondolat szabadságához.”

A Boss-zakós mameluk erre már rákiáltott: “Bolsevik!!”

Gulliver, hogy tovább csitítsa, megint idézett: “Senki tevékenysége nem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására.”

A mameluk addigra már ordított: “Ballib brüsszeli zsoldos!!!” Nyakán kidagadt az ér.

Különös diskurzus alakult ki: amikor Gulliver azt mondta, “Jogállamról beszélünk, ha egy országot értelmes törvények szabályoznak, és azok mindenkire, egyformán érvényesek”, a mameluk azt bömbölte: “Soros!!!!”

GULLIVER: “Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül intézzék.”

MAMELUK: “Dzsurcsani-báb!!!!!”

GULLIVER: “Aki mást tartósan tévedésbe ejt vagy tévedésben tart, és ebből haszna származik, bűncselekményt valósít meg.”

MAMELUK: “MIGRÁNS!!!!!!”

Sajátos licit keletkezett, mely, ha ultiról lett volna szó, hirschkontra után talán Fedák Sáriig is elvezethetett volna, de Gulliver nem tudott ultizni. Bíróság elé állították: az nagylelkűen megkimélte életét, és megelégedett azzal, hogy kitolatja a szemeit.

Hosszan idézhetnénk még a kalandokból, melyek során Gulliver elkerülte a szemkitolást, de szerző ettől hely híján most eltekint. Annyit szögez csak le, hogy Gulliver végül hazajutott; holtáig szórakoztatta egy bristoli kocsma közönségét hihetetlen történeteivel, melyek közül azonban hallgatósága ez utolsót tartotta a leghihetetlenebbnek.

Egy decemberi délután az Óbudai temető sírkertjének egyik kéttonnás sírköve nagy robajjal feldőlt. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Bibó István (1911-1979).

Arcán zavar tükröződött, mint aki nem érti, miért támadt föl.

A fagyos időben alig tartózkodtak a temetőben.

Az idős férfi leverte magáról a földet. Örömmel konstatálta, hogy közvetlenül mellette nyugszik Göncz Árpád: együtt ítélték őket életfogytiglanra 1958-ban.

Egy hölgy, aki nemrég elvesztett urát látogatta, meghallotta a robajlást, és odasietett. Megkérdezte, mi történt.

- Minden rendben - felelte lakonikusan Bibó István.

- Nem fázik egy szál szemfedőben? – aggodalmaskodott az asszony. Szatyrában a temetői csönd ellen zsebrádió szólt.

Szenvedélyes szónoklat hallatszott a mélyből.

- Leginkább inni vágyom - nyilatkozott az ex-halott.

Az asszony megkínálta egy kis Fonyódival.

“Nem kérünk a Gyurcsány-terrorból!”, harsant a szatyor mélyén.

- Ki az a Gyurcsány? - kérdezte Bibó.

- Hazaáruló – morogta az asszony. - Az ördöggel is összefogna, hogy Mária kezéből kivegye az országot.

“Soha nem látott méreteket öltött Brüsszelben az ideológiai nyomásgyakorlás”, hallatszott közben a nylon fenekéről. “Ostromolják Magyarországot.”

- Mi az, hogy “Brüsszel”? – kérdezte Bibó István. Körülnézett, merre lehet az Örkény Pista sírja, de hamar belátta, mégsem nyugodhat az egész banda ugyanott.

- Elnyomók. Liberálissá és meleggé akarnak pofozni minket.

- Eszerint kimentek az oroszok? – kérdezte örömmel Bibó István.

- Igen. Most más megszállók vannak.

Az asszony szája késpengévé vékonyodott.

“A magyar egy magányos nép, rokontalan; csak magára számíthat. A baloldal rárontott nemzetére 1956-ban, és rá akar rontani most is. Mindig az ország ellen szervezkedtek.“

Bibó nagyot nyelt.

Csöpögve eleredt az eső. A temető nyirkosnak és kietlennek hatott, mintha az egész táj elmocsarasodott volna.

- Anno másképp gondoltam… - töprengett el félhangosan. - Nem fog megázni? - kérdezte az asszonytól együttérzően.

- Ugyan - felelte az.

“Akik 1956-ban a Sztálin-szobrot ledöntötték, azok a magyar nép ugyanolyan fiai voltak, mint mi vagyunk”, hallatszott a szatyor mélyéről. 

Hallgattak.

- No, meséljen már valamit! – szólalt meg a föltámadott férfiú. - Hát nem történt semmi jó 56 óta?

- A fejlődés nem áll meg – válaszolta a nő. – Megnyertük az államadósság elleni harcot, a gazdaság is szárnyal. Mi magyarok vagyunk, nem hülyék.

Bibó korábban szerette az esőt, de most valamiért dideregni kezdett. A borostyánlevelek hegyéről neszezve pergett a víz.

- Jól értettem, hogy megcsinálták a Duna-menti föderációt?

Az asszony a szája szélébe harapott.

- Nekem semmi ilyen liberális simli nem kell – szakadt ki belőle. – Hazaáruló csicskások.

Újra szünet állt be a társalgásban.

A nylon alatt imaláncot hirdetett valaki egy neves zenész fölépüléséért.

A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte.

“Ma ugyanolyan, a keresztény kultúrát fenyegető német kihívással kell szembenézni, mint 1944-ben”, harsogta a szatyor.

Bibó nem várt többet, elköszönt.

- A viszontlátásra – mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba. Fejében már az új fejezet járt, amit az “Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című kézirat végére kell még illeszteni.

A síremlék visszazárult.

- Mi történt? - kérdezte a hölgytől egy arra hajtó taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza?

- De bizony - csóválta fejét a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.

Kegyetlen hideg volt, ami lényegében nem mond ellent a kurrens klímaelméleteknek. A Népszínház utcában szakadt a hó. Belepte a járdán parkoló öreg Golfokat és Fiestákat, a vattaszerű pelyhek megszűrték az éjszakai villamosok zaját.

Polett a pult mögött ült, az arcát piszkálgatta. Lábujjait idegesen mozgatta öreg papucsában. A barna fólia repedéseit szemlélte, mely hermetikusan elválasztotta a külvilágtól, török Kors csizmái a falat támasztották a sarokban. Polett nem érezte magát különösebben otthon a boltban, de a pult mögött úgysem látni, és voltaképp alig volt már forgalom Karácsony este. Néhány foghíjas addikt, jellegzetes nyóckeri alakok, cigiért, sörért vagy a magányt kiválóan oldó cseresznyepálinkáért tévedtek be, meg az a pár szingli. Ennyi.

A papucsot Anya hordta, míg el nem vitte a mellrák. Apa nyolc trafikot üzemeltetett, de valamiért ragaszkodott hozzá, hogy Polett is a pult mögé álljon. Főleg mióta kimaradt a média szakról. A munka összetartja az embert, hajtogatta egyhangúan; Boss zakós, őszülő ember; ült a Költő utcai villában és havonta egyszer lekérdezte a számlaegyenlegét, meg néha telefonon egyeztetett a boltokat felügyelő korábbi trafikossal.

Kilenc múlt. Polett akár zárhatott is volna, de semmi hangulata nem volt áttaxizni a városon, hogy az este hátralevő részében az új nő műkörmeit és fonnyadó dekoltázsát csodálja, szolgálatkészen csevegést imitálva az ötméteres fa alatt.

A falra mindenfelé “Elfüstölt esélyek” kampányplakátokat ragasztottak. Polett most a szemben lévőt nézte, a saját arcát: mintha az ember saját képmásában találhatna vigaszt. Ez is Apa ötlete volt, hogy ő is a kampányarcok között legyen. Igaz, eleinte Polett is jó ideának tartotta, állítólag Naomi Campbell is állami plakátarcként kezdte.

Polett elfintorodott. Apa meghökkentően sok energiát fektetett az ügybe, meccsekre járt meg csápolni végtelen gyűlésekre, de végül ennyi lett belőle. Egy fölismerhetetlenné fotosopolt arc, kiragasztva pár ezer barna, plasztikkal elsötétített boltocska falára. Más nem történt.

És most már valószínűleg nem is fog, gondolta Polett szokatlanul tárgyilagosan.

Kilépett az utcára. Mostanában ritkán látni havat; de a hideg levegőn gyorsan reszketni kezdett, hópelyhek tapadtak gondosan lakkozott, hosszú szőke hajára. Nem törődni vele! Az ablakokból világosság áradt, megannyi családi otthon fénye, Polett legalábbis minden ablak mögé boldog, ragyogó szemű családokat képzelt. A hó rideg cukormázként vonta be a várost, és olyan csöndet árasztott magából, hogy a lány csaknem belesüketült.

Egy idő után visszahúzódott a boltba. Fölágaskodott, lehúzta maga mögött a redőnyt, leoltotta a villanyt. Sötét lett, majd fokról fokra alig észlelhető, sápadt derengés támadt: mint egy sírban.

Visszaült a pult mögé. Találomrfa huzigálni kezdte a fiókokat. Öngyújtók akadtak a kezébe; előkotorta az egyiket, meggyújtotta.

Sárgán lobogott a láng, fényes volt és meleg, Polett boldogan tartotta fölé a kezét. Ha behunyta a szemét, mintha egy kandalló vagy réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne…

Az öngyújtó váratlanul megadta magát: kilobbant a láng, eltűnt a kandalló, a vaskályha, Polett ott ült megint a fénytelen sírban.

Másik öngyújtót keresett, majd rögtön még egyet, meggyújtotta és egy vizespohárba állította őket. A fény a falra hullt körben, s olyan világosságot árasztott, hogy Polettnek hunyorognia kellett.

Egy helyen hirtelen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg. Polett beláthatott a szomszéd lakásba: gyűrött arcú emberek ültek egy terítővel letakart asztal körül, öten vagy hatan, s láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Pedig mindegyikről szinte sütött az erőfeszítés. Tányérok és evőeszközök csillogtak a terítőn, a földön mindenféle ajándékszatyrok álltak, körülöttük frissen megbontott celofán. De ami a legcsodálatosabb, hogy a sok ajándék egyszer csak kiugrott a papírszatyrokból, és bukdácsolva, határozottan szeretetteljesen áramolni kezdett Polett felé. A tárgyak nyakán még ott fityegett az árcédula, de ez furcsamód semmit nem vett el az ajándékozás öröméből.

Ebben a pillanatban a két öngyújtó, tulajdonképpen egyszerre azt mondta, “Kaputt”.

Megint sötét támadt.

Nem maradt Polett előtt más, csak a puszta, hideg fal.

A lány új öngyújtókat vett elő, most már egyszerre hármat. A vajsárga fényben újszülött feküdt egy jászolban, és olyan gondtalanul gőgicsélt, mint akit legkevésbé sem érdekel, hogy Galilea rettegett helytartója éppen halálra keresteti (még ugyanebben az évben történt, hogy Heródes másik potenciális vetélytársát, felesége öccsét, Jonathant 17 évesen főpappá nevezte ki, majd galata testőreivel megfojtatta; Isten igazságosságát jelzi, hogy halálos ágyán Heródes bőrén elviselhetetlen viszketés támadt, beleiben alig elgondolható fájdalom, lábai megdagadtak, szeméremteste rothadni kezdett s haláláig férgek nyüzsögtek benne, és ezen az állapoton már sem a fegyverek ereje, sem a permanens szenvedés nem segített).

Polett elnézte a kisdedet. A jászol körül szalma és pár száradó rongydarab volt minden ékessége, de most ezek a díszek átmenet nélkül színesen világlani kezdtek: táncoltak a rongyok, megannyi semmiből előtűnt karácsonyi angyalka. Polett nyújtotta volna a kezét, hogy megérintse őket, de mind túl távol volt tőle.

Egy lángcsepp váratlanul a magasba emelkedett; lassan úszott, föl egész az égig, egyszerre tündöklő csillag lett belőle, forgott a mennyboltozaton, majd kivált a többi közül, s puhán lehullott, ragyogó fénycsíkot hasítva maga után a fekete égen.

Valaki meghalt, jutott Polett eszébe. Emlékezett rá, hogy Anya, az egyetlen, akit annak idején szerethetett volna, de sajnos ritkán sikerült teljes szívével szeretnie, utána meghalt, egyszóval Anya emlegette mindig: “Ha lehull egy csillag, nem támad üresség a helyén, csupán új lélek áll Isten színe elé.”

Megigazította a poharat. A gyors mozdulattól az öngyújtók lángja megbillent, és egyszerre roppant világosság támadt a boltban. Polettnek megint össze kellett szorítania a szemét.

Amikor kinyitotta, a tiszta fényben Anya állt előtte, teljes valójában, és szelíden annyit mondott: “Jó estét, Polett.” Hívogatóan nézett rá, amitől a lány érthetően megriadt.

Anya!, kiáltott föl önkéntelenül.

Anya!!, kiáltott föl újra, már hangosabban. Anya, vigyél magaddal! Félek, ha itthagysz, minden, ami most fénylik, elkerülhetetlen végigég; eltűnsz, mint a meleg kályha vagy a bátor kisded. Ne hagyj itt, Anya!

Remegő kézzel kotorászni kezdett a fiókban, újabb és újabb öngyújtókat gyújtott volna, de Anya megfogta a kezét. Polett érezte az ujjait; minden erejével megragadta a csontos kezet, hogy marassza Anyát, amikor megérezte körmeinek nyomását saját bőrén.

Odanézett: tenyere csurom vér volt.

Az öngyújtók addigra olyan fényességet árasztottak, mintha a nap sütött volna. Anya még sohasem volt ilyen szép, ilyen valóságos, ilyen erős: átölelte Polettet, mint egy barátnő, és odasúgta:

“Nem jöhetsz velem, kislányom. Nincs arra semmi szükség.”

Akkor karjára emelte lányát, mint könnyű hópelyhet, és felemelkedett vele, magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, unalom és fájdalom, csak öröm van és egyfajta csend.

Ahogy fölértek, lemutatott.

“Látod, mindenki ott járja a maga útját, külön-külön, mind egyedül, de a magasból nézve, látod? - mégis mind együtt halad.”

Polett többre nem emlékezett ebből az éjszakából, csak hogy másnap reggel a kanapén találta magát, amit még a kovid előtt vett a kiebrudalt trafikos; odaállította a bolt szögletébe, hogy ha többen érkeznek, aki akar, leülhessen.

Polett kipirult, szinte kigyúlt az arca. Sejtette, mennyi szemrehányás várja majd az elbliccelt karácsonyeste miatt, de ezen most csak mosolygott. Az egész élet másként tűnt föl előtte; mintha az évek óta cipelt kétségek egy része megfagyott, szilánkokra tört volna e furcsa, nehezen magyarázható éjszakán.

Hosszan feküdt a kényelmetlen kanapén, lustán. Élvezte, hogy sajog a háta. A pulton mindenfelé benzinszagú öngyújtók, mellettük fölborult a kormos üvegpohár. Polett egyszerre megint átlátott a falon: körülötte emberek hevertek mozdulatlanul, forgolódtak ilyen-olyan fekhelyeiken, ilyenek-olyanok mind, alapvetően mindegyik más: csupa sodródó gyufaszál.

“Néha melegedni kell.” Valamiért ez a három szó jutott az eszébe. Pedig a boltban egyáltalán nem volt hideg. Ebben a pillanatban ráébredt, tudja, mit akar; látta, mi vár rá, bár ha kérdezik, szavakat nem nagyon talált volna  élményeire. Arra emlékezett, mennyi gyönyörűségben volt része az este; hogy milyen fényesség vette körül, amikor Anya karján kishíján elhagyta a világot.

Mi másra volna még bárkinek szüksége?

Az asztalnál három azonos nemzetiségű férfi foglalt helyet. A mahagóni deszkán számlakivonatok tornyosultak. Szél rázta az ablaktáblákat, felhők sodródtak a rotangpálmák tetejét súrolva.

Olyan színük volt, mint egy idős pávián fenekének.

A miniszterelnök idegesen turkált egy papírtömegben.

- Nekem ne mondja senki, hogy a reptér ötlete halva született! Ez az egyik legdinamikusabban fejlődő szegmens. A múlt héten találtam egy csókát, meg sem tudta számolni, hány cége van egy panel garzonban. Na!? Némi gondolat?

- Én azért két két kézzel időnként... - töprengett Kid Rogan.

- Szerencséd, hogy nem vagy asztalos – jegyezte meg Fatty L’ui. Hóna alá vágott egy átutalási bizonylatot.

- Ez az enyém!

- Tied a körösztanyád keresztcsontja! – hördült fel a bankelnök, aki anyagi ügyekben nem ismert tréfát.

Nagy erővel a zsebére csapott.

- Nem viszed onnan a kezed!!

A miniszterelnök szégyellős mosollyal visszahúzódott.

Hosszú ujjai voltak, mint egy hegedűművésznek.

Röhögtek.

– Mindegy, a kisvasút az enyém.

- Igen, de akkor én kérem a nagytér díszburkolatát!

- Nem, tiéd az uszoda. Ott van, sifrírozva!

Hosszú sorokban következtek a tételek, a csillár fénylő rombuszokat rajzolt a falra.

Egy szélrohamtól váratlanul megcsörrentek az ablaktáblák, víz csapott az üvegre. Mintha valaki lucskos szivaccsal törölgetne odakint.

Fatty, aki a legérzékenyebb volt közülük, tenyerébe támasztotta állát. Elgondolkodva bámult ki az ablakon.

- Gondoljátok, ezeket tényleg nem tudják majd ránk verni? Ha mondjuk egyszer nem leszünk itt…

- Ugyan. – A miniszterelnök ásított. – Az embereknek annyi eszük van erre, mint a barlangi mohának… Azt a brosst hagyjátok! Egy öregasszonyról csórtam, stólában árult virágot az aluljáróban.

Cingár sajtómunkás lépett be. Megköszörülte a torkát.

- Igaza van, maga interjút jött csinálni. Akkor mondom. Nemzetünk mára stabil ponttá vált egy széthulló világban. A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljesen megszokottá vált. Mi azonban mindig kikértük az emberek véleményét: az adók csökkennek, a fizetések nőnek, a forint erős. A kórházi hullák száma is szépen emelkedik.

Johnny a sajtómunkás arcát figyelte. Annak vonása sem rezzent.

- Akkor folytatom, diktafonkám. Én 30 éve elhatároztam, nem akarok egy vesztes család fiaként élni; és ennek a magatartásnak eljött végre a nemzetközi lehetősége.

Másik sajtós szaladt be, igazított a mikroporton. Vékony nő volt, ruháját elegáns övvel fogta össze. Feltűnő, aranyozott csat villant meg az égők fényében.

Katonák rohantak utána, riadtan kituszkolták.

- Hol tartottam? Ja. Egy identitás nélküli elit politikai rendszere alakult ki; pedig a kontinenst újra naggyá kell tenni. Ezt, kérem, okvetlenül hangsúlyozza ki, hogy én nem engedem, hogy ellopják a pénzt! A cikkben kurziválja.

Nyerítettek. A bankelnök konyakot töltött.

Villámok szabdalták az eget.

- Bennem mégis támadt egy kis aggodalom – jegyezte meg Fatty L’ui. – Biztos azért nyilatkozom annyit.

Olyan volt a homloka, mint a mangrove-fa kérge.

- Hülyeség. Mit gondolsz, minek annyi reptér? Ha kell, csak elszállunk. Huss, madár.

Vihogtak. A miniszterelnök övcsattal kezdett játszadozni az ölében, nem lehetett tudni, honnan került oda: bonyolult mintázatú fém volt, ragyogott a villámfényben, akár az olvasztott arany.

Ronnie O’Sullivan hatszoros világbajnok, minden idők legnagyobb, és valószínűleg legszínesebb profi sznúkerjátékosa. Esetében elmondható, hogy az alma messze gurult a fájától: édesapja gyilkosságért 18 évet ült (igaz, a kedves mama adóelkerülésért pár évvel megúszta). Ronnie évtizedekig küzdött depressziójával, a droggal és az alkohollal, míg végül - számtalan pszichiáter elfogyasztása után - a futás meggyógyította. Nyert 10 ezer méteren versenyt, írt könyvet az elmeműködést serkentő táplálkozásról, a 2018-as Mesterek Tornáját pedig rózsaszínre festett körmökkel nyerte meg, csak hogy így is demonstrálja a mellrák elleni küzdelem fontosságát.

Az idei British Openen sem tagadta meg önmagát, és a versenyt megelőző sajtótájékoztatón kiselőadást rögtönzött a koronavírusról.

-  Nem értem a Borist – töprengett. – Legnagyobb baj, hogy ő sem érti önmagát.

Kiöltötte nyelvét.

- Pedig pofonegyszerű. Ez a járvány olyan, pont, mint a sznúker: az ember játszik, koccannak a golyók, mindenki jól érzi magát, amikor egyszer csak szegény golyók elkezdenek szétesni. Mondjuk minden harminc koccanás után szétmállik egy. Így pedig nem lehet rendesen játszani. Mit lehet csinálni?

Mellényéből laposüveget vett elő.

- Letesszük a dákót, na jó. Berekesztjük az ütközéseket. De akkor leáll minden. A játéknak a koccanás a lényege.

Körbepillantott. 

- Mi van még, uraim?

Meghúzta a Bombay Sapphire 47% feliratú üvegcsét.

- Lehetne például ilyen varázsfolyadékunk: csak nem megisszuk, hanem minden golyóra cseppentünk egy kicsit. Ettől a fertőzött golyók foszforeszkálni kezdenek, és onnan kezdve lehet megint játszani, csak kerülni kell a világító gojszlikat.

Galamb tévedt a Marshall Aréna bonyolult terébe, riadtan röpködött föl-alá.

- Igen, jól sejtik, ez lenne a teszt. Mit lehet csinálni még, firkászok?

A madár megakadt a csarnok nagydíjas tetőszerkezetében, halálra váltan verdesett.

- Tegyük fel, itatósba tekerjük a golyókat; de szorosan, hogy azért guruljon. Viszont a papír redukálja a germók átadását. Nem állítom, hogy kényelmes, oké. Legyen az eljárás neve az, hogy maszk.

Az újdondászokra emelte a ginesüveget.

- Ideális nyilván az volna, valami vírustaszító lakkal bevonni minden egyes golyót; de úgy tűnik, a lakk sem tuti, ráadásul idővel kopik is.

Egy vakmerő szakíró föltette volna a kezét, de Ronnie rámennydörgött.

- Erre ez a köpcös marha egyedül a vakcinát nyomatja! Mint aki a fotel egyetlen lábán kíván egyensúlyozni, mint egy kerge akrobata, csak mert a többi láb számára zsenánt, nem érti, esetleg idegen a cizellált lelkétől. Mely amúgy köztudomásúlag a brit néplélek foglalata. Tudja, mennyien haltak meg idén idehaza kovidban? TUDJA???!

Hátravetette magát az interjúszékben, nyelvét indulatosan kiöltötte.

Átmenet nélkül a firkászokra vigyorgott.

– Látják, ezért foglalkozom politika helyett inkább biliárddal.

Az incidensnek nagy sajtója volt másnap, főleg, hogy Ronnie három sima frémben verte Ricky Waldent; a laposüvegről kiderült, hogy csapvizet tartalmazott, és még a galamb is kiszabadult valahogy a tomboló csarnokból.

A Forbes magazin legutóbbi száma szerint 2021 legdivatosabb ruhadarabja a fóliasapka lesz. Viselete előnyös, jól mutat politikuson és az átlagpolgáron egyaránt, textúrája különösen háttérhálózati szakemberek, gyíkemberhívők és professzionális vakcinarettegők megjelenését dobja fel

Sajnos nincsen árny fény nélkül, s e csillogó kiegészítő viselése egyáltalán nem veszélytelen. Tökfödője miatt zuhant le például gőzhajtású rakétájával tavaly az amerikai Mike A. Hughes, aki a magasból kívánt megbizonyosodni arról, hogy a Föld valóban lapos (sajnos visszafelé nem nyílt ki abroszokból barkácsolt ejtőernyője).

Szerencsésebb véget ért a szicíliai Zuccone házaspár, akik kocsijukat eladva motorcsónakot vásároltak, hogy kihajókázzanak a földtányér szélére. Eredetileg Lampedusa szigete felé vették az irányt, de iránytűjük használati utasítása első éjszaka elázott, végül életüket egy Bansky nevű utcai piktor rózsaszín migránsmentő hajója mentette meg. Ustica szigetén kerültek 14 napos karanténba, ahol a táborban nyüzsgő gaboni lakosokkal várakozáson felül kijöttek: rituális törzsi maszkokat készítettek, valamint megismerkedtek a dysenteria néhány klasszikus tünetével is.

A tetszetős fejvédő újabban a magyarság körében is népszerű. Igaz, rólunk egy leibachi krónika már ezer éve följegyezte, hogy kerecsenszárnyas íjainknál csak csavaros észjárásunk félelmesebb. Az egészséges gondolkodás értéke pedig járványok idején fölértékelődik: például egy német vagy amerikai vakcinától idegenkedni pusztán azért, mert nincs kedvünk elolvasni a Wikipédia "Hírvivő RNS lebomlása" című szócikkét tökéletesen plauzibilis.

Tapasztalt asztrálterapeuták szerint a bizalmatlanság akár magas intellektus esetén is erős lehet: az einsteini hagyomány örökösei ugyanis asztrálfényre fokozottan érzékenyek, így a magas spirituális erők könnyebben rájuk találnak. Hazai döntéshozóink ugyancsak kényszerűen hegyes vidéken lakozván (Zöldmál, Sashegy, Rózsadomb) a valóságtól elemelkedett, veszélyes szférákban kényszerülnek élni, ők azonban az univerzum magasba törő energianyalábjai ellen hatékony védelemben részesülnek (ld. TEK). Ennek köszönhető, hogy például maszkviselésben mindenkor képesek a nemzet érdekét leginkább képviselő szabályozási környezetet kialakítani.

(Az esékenyebb völgyi fóliások már egyszerű fizikai okokbólis kitettebbek, lévén az alacsonyabb energiák - ld. elektromos pókhálók! - megrekednek az alacsony övezetekben, főleg a padlón és sarkokban.)

A fóliasisak azonban hiába elegáns viselet, az evolúció könyörtelen törvényei szerint hívei idővel kiszelektálódnak. Elsősorban tartós ragály esetén: e jelenség nem szimpatikus, de ez van. A 95%-ban beoltott Portugáliában például a kovid-halálozás idén őszre ismeretlenné vált, amint arról a "corona" "halál" és "portugál" szavak bepötyögése után 2 másodperc alatt bárki meggyőződhet; de ki a fenének van ideje időrabló kutakodásokra.

Rüdiger von Hausschuhe bajor virológus egészen odáig ment friss véleménycikkében a Thüringer Allgemeine Zeitung hasábjain, hogy az oltakozás magyarság általi nagyfokú elutasítása lényegében a herderi jóslat beteljesülése. A jelenség segítségével a bajorság (melynek 85%-a ismeretlen okokból hajlik az oltakozásra) végre méltó revanst vehet a pozsonyi csatában elszenvedett, megsemmisítő vereségért.                                

A m’wabai sajtóban nagy megrökönyödést keltett, amikor Ricky Silver, az addig inkább ezüst fogsoráról ismert stand-upos bejelentette, pártot alapít. 

Jóbarátai pszichiátert ajánlottak, távolabbi ismerősei Rorschach-teszteket dugtak az orra alá. A romkocsmák mélyén merengő értelmiség fölzúdult. 

Johnny N’Dvad, a népszerű miniszterelnök pezsgőt bontott.

A meghökkenés akkor vált általános felháborodássá, amikor kiderült, Silver a pártot Rezsimentes M’wabai (RM) néven jegyeztette be. 

Az értelmiség demagógiát kiáltott. Johnny csuklani kezdett.

Silver másnap egy Insta-posztban kifejtette, a párt nevével csak arra kívánt utalni, M’wabai összes fűkunyhójának tetejét napelemmel kívánja beborítani. A műveletre szerinte 2 kormányzati ciklus szükséges. 

A magyarázat további része elmerült a szitoktengerben. 

Így sajnálatosan kevés sajtót kapott az az esemény is, melyen a párt egyes számú tagkönyvét Ragyás M’bamba, egy emigrált fizikus vehette át. Az illető főállásban Didier Drogba kuzinja volt, de pár évig a MIT (Cambridge, Massachusetts) Alternatív Energia Tanszékét is vezette.

Johnny N'Dvad azonban megneszült. A komornyik-sajtót gyilkos anyagok lepték el. De Silveren, aki nyíltan omniszexuális volt, fűkunyhóját Bob Marley, Jordan Peterson és Ferenc pápa portréi díszítették, ráadásul legsikeresebb poénja saját emésztéséhez kötődött, nehéz volt fogást találni.

Az érdekes fogsorú művész saját Youtube csatornát indított. A felvételeken dorbézolt, máskor elmélyülten csak a kertjében barkácsolt, vagy az orrát piszkálta. A háttérben azonban minduntalan föltűnt M’wabai, szépséges tájai, látványos drón-felvételeken, rendre rúzsos szívecskékkel vagy a napsütéses órák idősoraival összefirkálva.

Johnny N'Dvad tajtékzott. Az értelmiség fanyalgott. Néhányan Silver számításainak hátterét firtatták, a csavaros eszű bajkeverő erre egy podcastban fillérre levezette, hogy egyedül W. Butcher futó szerződéseit a jó erkölcs sérelme címén megsemmisítve a költségvetési bevétel két hasonló projekt finanszírozására is képes volna. Annyit elismert, terve azt feltételezi, hogy M’wabai jogalkalmazói az erkölcstelenséget erkölcstelenségként defíniálják, ami kétségkívül necces. De a legjobb projektnek is akadhat Achilles sarka.

A Youtube-videók nézettsége magas volt, ennek ellenére a közvéleménykutatók rendre a hibahatár alatt mérték a pártot. Silver válaszul Megújuló Dzsungel Operatív Törzset hozott létre. A vezetésre hirtelen ötlettel Elon Muskot kérte fel: az ismert mágnás dél-afrikai gyökereire tekintettel el is vállalta a tisztséget, egyetlen kikötése az volt, hogy a szegregált m’wabai zsákfalvak kunyhóit saját napelemes tetőcserép-rendszerével szereli fel. Cserébe a projekt referencia-használati jogát kérte.

Az agit-prop média a nemzeti vagyon elkótyavetyélésétől zengett. Az ellenzéki pártok is közleményben ítélték el az együttműködést megbontó ötletet.

Silver ekkor Nemzeti Rezsimentes Köröket hozott létre: haknijai végén a fiatalok yukkalevél, cukorspárga és napfény segítségével piezoelektromos mobiltöltőket barkácsoltak, majd banánpálesztől mámorosan a tavaszonként a homokba szikkadó, tabuként tisztelt hegyi vizek mezőgazdasági felhasználásáról vizionáltak.

Silver a parti végén arra kérte őket, hogy a banánhéjakat apró darabokra tépve dobják a szemétbe. Ne kérdezzék, miért.

Johnny N’Dvad is bekeményített. A Várhegyen impozáns ágyúkból és marsallbotokból rendezett kiállítást, országszerte titániumbeton harcállásokat épített, fedezékbe vont pár minisztert. Az államfővel rosált, az óvónőképzést a Belügyminisztérium alá rendelte. Hírek terjengtek a kancsuka bevezetéséről is az államigazgatásban.

Így álltak a dolgok 2028 márciusában, amikor Johnny az AU nyomására választásokat volt kénytelen kiírni. 

A kukák körül szépen gyűlt a banánhulladék.

Egy hajnalon Silver kunyhója küszöbén térdelve az üvegszilánkokat söpörte épp össze, ugyanis éjszakánként krikett-ultrák hajigáltak mindenféle tárgyat otthonára.

- Miért csinálja ezt, Ricky? – kérdezte a Reuters helyszínen tartózkodó tudósítója, és körbemutatott.

Nagy erőfeszítéssel kiabálta túl a kertet szoros gyűrűbe vonó Nemzeti Együttműködés Asszonykórus fülsiketítő átkozódását.

Ricky fölállt, kezében a szemeteslapáttal. - Talán hazaszeretetből – válaszolta, és köpött. 

Hátat fordított, és a kukába ürítette a csillogó törmeléket.