Egy decemberi délután az Óbudai temető sírkertjének egyik kéttonnás sírköve nagy robajjal feldőlt. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Bibó István (1911-1979).
Arcán zavar tükröződött, mint aki nem érti, miért támadt föl.
A fagyos időben alig tartózkodtak a temetőben.
Az idős férfi leverte magáról a földet. Örömmel konstatálta, hogy közvetlenül mellette nyugszik Göncz Árpád: együtt ítélték őket életfogytiglanra 1958-ban.
Egy hölgy, aki nemrég elvesztett urát látogatta, meghallotta a robajlást, és odasietett. Megkérdezte, mi történt.
- Minden rendben - felelte lakonikusan Bibó István.
- Nem fázik egy szál szemfedőben? – aggodalmaskodott az asszony. Szatyrában a temetői csönd ellen zsebrádió szólt.
Szenvedélyes szónoklat hallatszott a mélyből.
- Leginkább inni vágyom - nyilatkozott az ex-halott.
Az asszony megkínálta egy kis Fonyódival.
“Nem kérünk a Gyurcsány-terrorból!”, harsant a szatyor mélyén.
- Ki az a Gyurcsány? - kérdezte Bibó.
- Hazaáruló – morogta az asszony. - Az ördöggel is összefogna, hogy Mária kezéből kivegye az országot.
“Soha nem látott méreteket öltött Brüsszelben az ideológiai nyomásgyakorlás”, hallatszott közben a nylon fenekéről. “Ostromolják Magyarországot.”
- Mi az, hogy “Brüsszel”? – kérdezte Bibó István. Körülnézett, merre lehet az Örkény Pista sírja, de hamar belátta, mégsem nyugodhat az egész banda ugyanott.
- Elnyomók. Liberálissá és meleggé akarnak pofozni minket.
- Eszerint kimentek az oroszok? – kérdezte örömmel Bibó István.
- Igen. Most más megszállók vannak.
Az asszony szája késpengévé vékonyodott.
“A magyar egy magányos nép, rokontalan; csak magára számíthat. A baloldal rárontott nemzetére 1956-ban, és rá akar rontani most is. Mindig az ország ellen szervezkedtek.“
Bibó nagyot nyelt.
Csöpögve eleredt az eső. A temető nyirkosnak és kietlennek hatott, mintha az egész táj elmocsarasodott volna.
- Anno másképp gondoltam… - töprengett el félhangosan. - Nem fog megázni? - kérdezte az asszonytól együttérzően.
- Ugyan - felelte az.
“Akik 1956-ban a Sztálin-szobrot ledöntötték, azok a magyar nép ugyanolyan fiai voltak, mint mi vagyunk”, hallatszott a szatyor mélyéről.
Hallgattak.
- No, meséljen már valamit! – szólalt meg a föltámadott férfiú. - Hát nem történt semmi jó 56 óta?
- A fejlődés nem áll meg – válaszolta a nő. – Megnyertük az államadósság elleni harcot, a gazdaság is szárnyal. Mi magyarok vagyunk, nem hülyék.
Bibó korábban szerette az esőt, de most valamiért dideregni kezdett. A borostyánlevelek hegyéről neszezve pergett a víz.
- Jól értettem, hogy megcsinálták a Duna-menti föderációt?
Az asszony a szája szélébe harapott.
- Nekem semmi ilyen liberális simli nem kell – szakadt ki belőle. – Hazaáruló csicskások.
Újra szünet állt be a társalgásban.
A nylon alatt imaláncot hirdetett valaki egy neves zenész fölépüléséért.
A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte.
“Ma ugyanolyan, a keresztény kultúrát fenyegető német kihívással kell szembenézni, mint 1944-ben”, harsogta a szatyor.
Bibó nem várt többet, elköszönt.
- A viszontlátásra – mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba. Fejében már az új fejezet járt, amit az “Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című kézirat végére kell még illeszteni.
A síremlék visszazárult.
- Mi történt? - kérdezte a hölgytől egy arra hajtó taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza?
- De bizony - csóválta fejét a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.
