Kegyetlen hideg volt, ami lényegében nem mond ellent a kurrens klímaelméleteknek. A Népszínház utcában szakadt a hó. Belepte a járdán parkoló öreg Golfokat és Fiestákat, a vattaszerű pelyhek megszűrték az éjszakai villamosok zaját.
Polett a pult mögött ült, az arcát piszkálgatta. Lábujjait idegesen mozgatta öreg papucsában. A barna fólia repedéseit szemlélte, mely hermetikusan elválasztotta a külvilágtól, török Kors csizmái a falat támasztották a sarokban. Polett nem érezte magát különösebben otthon a boltban, de a pult mögött úgysem látni, és voltaképp alig volt már forgalom Karácsony este. Néhány foghíjas addikt, jellegzetes nyóckeri alakok, cigiért, sörért vagy a magányt kiválóan oldó cseresznyepálinkáért tévedtek be, meg az a pár szingli. Ennyi.
A papucsot Anya hordta, míg el nem vitte a mellrák. Apa nyolc trafikot üzemeltetett, de valamiért ragaszkodott hozzá, hogy Polett is a pult mögé álljon. Főleg mióta kimaradt a média szakról. A munka összetartja az embert, hajtogatta egyhangúan; Boss zakós, őszülő ember; ült a Költő utcai villában és havonta egyszer lekérdezte a számlaegyenlegét, meg néha telefonon egyeztetett a boltokat felügyelő korábbi trafikossal.
Kilenc múlt. Polett akár zárhatott is volna, de semmi hangulata nem volt áttaxizni a városon, hogy az este hátralevő részében az új nő műkörmeit és fonnyadó dekoltázsát csodálja, szolgálatkészen csevegést imitálva az ötméteres fa alatt.
A falra mindenfelé “Elfüstölt esélyek” kampányplakátokat ragasztottak. Polett most a szemben lévőt nézte, a saját arcát: mintha az ember saját képmásában találhatna vigaszt. Ez is Apa ötlete volt, hogy ő is a kampányarcok között legyen. Igaz, eleinte Polett is jó ideának tartotta, állítólag Naomi Campbell is állami plakátarcként kezdte.
Polett elfintorodott. Apa meghökkentően sok energiát fektetett az ügybe, meccsekre járt meg csápolni végtelen gyűlésekre, de végül ennyi lett belőle. Egy fölismerhetetlenné fotosopolt arc, kiragasztva pár ezer barna, plasztikkal elsötétített boltocska falára. Más nem történt.
És most már valószínűleg nem is fog, gondolta Polett szokatlanul tárgyilagosan.
Kilépett az utcára. Mostanában ritkán látni havat; de a hideg levegőn gyorsan reszketni kezdett, hópelyhek tapadtak gondosan lakkozott, hosszú szőke hajára. Nem törődni vele! Az ablakokból világosság áradt, megannyi családi otthon fénye, Polett legalábbis minden ablak mögé boldog, ragyogó szemű családokat képzelt. A hó rideg cukormázként vonta be a várost, és olyan csöndet árasztott magából, hogy a lány csaknem belesüketült.
Egy idő után visszahúzódott a boltba. Fölágaskodott, lehúzta maga mögött a redőnyt, leoltotta a villanyt. Sötét lett, majd fokról fokra alig észlelhető, sápadt derengés támadt: mint egy sírban.
Visszaült a pult mögé. Találomrfa huzigálni kezdte a fiókokat. Öngyújtók akadtak a kezébe; előkotorta az egyiket, meggyújtotta.
Sárgán lobogott a láng, fényes volt és meleg, Polett boldogan tartotta fölé a kezét. Ha behunyta a szemét, mintha egy kandalló vagy réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne…
Az öngyújtó váratlanul megadta magát: kilobbant a láng, eltűnt a kandalló, a vaskályha, Polett ott ült megint a fénytelen sírban.
Másik öngyújtót keresett, majd rögtön még egyet, meggyújtotta és egy vizespohárba állította őket. A fény a falra hullt körben, s olyan világosságot árasztott, hogy Polettnek hunyorognia kellett.
Egy helyen hirtelen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg. Polett beláthatott a szomszéd lakásba: gyűrött arcú emberek ültek egy terítővel letakart asztal körül, öten vagy hatan, s láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Pedig mindegyikről szinte sütött az erőfeszítés. Tányérok és evőeszközök csillogtak a terítőn, a földön mindenféle ajándékszatyrok álltak, körülöttük frissen megbontott celofán. De ami a legcsodálatosabb, hogy a sok ajándék egyszer csak kiugrott a papírszatyrokból, és bukdácsolva, határozottan szeretetteljesen áramolni kezdett Polett felé. A tárgyak nyakán még ott fityegett az árcédula, de ez furcsamód semmit nem vett el az ajándékozás öröméből.
Ebben a pillanatban a két öngyújtó, tulajdonképpen egyszerre azt mondta, “Kaputt”.
Megint sötét támadt.
Nem maradt Polett előtt más, csak a puszta, hideg fal.
A lány új öngyújtókat vett elő, most már egyszerre hármat. A vajsárga fényben újszülött feküdt egy jászolban, és olyan gondtalanul gőgicsélt, mint akit legkevésbé sem érdekel, hogy Galilea rettegett helytartója éppen halálra keresteti (még ugyanebben az évben történt, hogy Heródes másik potenciális vetélytársát, felesége öccsét, Jonathant 17 évesen főpappá nevezte ki, majd galata testőreivel megfojtatta; Isten igazságosságát jelzi, hogy halálos ágyán Heródes bőrén elviselhetetlen viszketés támadt, beleiben alig elgondolható fájdalom, lábai megdagadtak, szeméremteste rothadni kezdett s haláláig férgek nyüzsögtek benne, és ezen az állapoton már sem a fegyverek ereje, sem a permanens szenvedés nem segített).
Polett elnézte a kisdedet. A jászol körül szalma és pár száradó rongydarab volt minden ékessége, de most ezek a díszek átmenet nélkül színesen világlani kezdtek: táncoltak a rongyok, megannyi semmiből előtűnt karácsonyi angyalka. Polett nyújtotta volna a kezét, hogy megérintse őket, de mind túl távol volt tőle.
Egy lángcsepp váratlanul a magasba emelkedett; lassan úszott, föl egész az égig, egyszerre tündöklő csillag lett belőle, forgott a mennyboltozaton, majd kivált a többi közül, s puhán lehullott, ragyogó fénycsíkot hasítva maga után a fekete égen.
Valaki meghalt, jutott Polett eszébe. Emlékezett rá, hogy Anya, az egyetlen, akit annak idején szerethetett volna, de sajnos ritkán sikerült teljes szívével szeretnie, utána meghalt, egyszóval Anya emlegette mindig: “Ha lehull egy csillag, nem támad üresség a helyén, csupán új lélek áll Isten színe elé.”
Megigazította a poharat. A gyors mozdulattól az öngyújtók lángja megbillent, és egyszerre roppant világosság támadt a boltban. Polettnek megint össze kellett szorítania a szemét.
Amikor kinyitotta, a tiszta fényben Anya állt előtte, teljes valójában, és szelíden annyit mondott: “Jó estét, Polett.” Hívogatóan nézett rá, amitől a lány érthetően megriadt.
Anya!, kiáltott föl önkéntelenül.
Anya!!, kiáltott föl újra, már hangosabban. Anya, vigyél magaddal! Félek, ha itthagysz, minden, ami most fénylik, elkerülhetetlen végigég; eltűnsz, mint a meleg kályha vagy a bátor kisded. Ne hagyj itt, Anya!
Remegő kézzel kotorászni kezdett a fiókban, újabb és újabb öngyújtókat gyújtott volna, de Anya megfogta a kezét. Polett érezte az ujjait; minden erejével megragadta a csontos kezet, hogy marassza Anyát, amikor megérezte körmeinek nyomását saját bőrén.
Odanézett: tenyere csurom vér volt.
Az öngyújtók addigra olyan fényességet árasztottak, mintha a nap sütött volna. Anya még sohasem volt ilyen szép, ilyen valóságos, ilyen erős: átölelte Polettet, mint egy barátnő, és odasúgta:
“Nem jöhetsz velem, kislányom. Nincs arra semmi szükség.”
Akkor karjára emelte lányát, mint könnyű hópelyhet, és felemelkedett vele, magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, unalom és fájdalom, csak öröm van és egyfajta csend.
Ahogy fölértek, lemutatott.
“Látod, mindenki ott járja a maga útját, külön-külön, mind egyedül, de a magasból nézve, látod? - mégis mind együtt halad.”
Polett többre nem emlékezett ebből az éjszakából, csak hogy másnap reggel a kanapén találta magát, amit még a kovid előtt vett a kiebrudalt trafikos; odaállította a bolt szögletébe, hogy ha többen érkeznek, aki akar, leülhessen.
Polett kipirult, szinte kigyúlt az arca. Sejtette, mennyi szemrehányás várja majd az elbliccelt karácsonyeste miatt, de ezen most csak mosolygott. Az egész élet másként tűnt föl előtte; mintha az évek óta cipelt kétségek egy része megfagyott, szilánkokra tört volna e furcsa, nehezen magyarázható éjszakán.
Hosszan feküdt a kényelmetlen kanapén, lustán. Élvezte, hogy sajog a háta. A pulton mindenfelé benzinszagú öngyújtók, mellettük fölborult a kormos üvegpohár. Polett egyszerre megint átlátott a falon: körülötte emberek hevertek mozdulatlanul, forgolódtak ilyen-olyan fekhelyeiken, ilyenek-olyanok mind, alapvetően mindegyik más: csupa sodródó gyufaszál.
“Néha melegedni kell.” Valamiért ez a három szó jutott az eszébe. Pedig a boltban egyáltalán nem volt hideg. Ebben a pillanatban ráébredt, tudja, mit akar; látta, mi vár rá, bár ha kérdezik, szavakat nem nagyon talált volna élményeire. Arra emlékezett, mennyi gyönyörűségben volt része az este; hogy milyen fényesség vette körül, amikor Anya karján kishíján elhagyta a világot.
Mi másra volna még bárkinek szüksége?
