Zénónak 6 teljes évébe telt, mire sikerült megszereznie a fizika BSc-t. Pedig kamaszkorában még szenvedélye volt, elmerülni a kvarkok csodálatos világában, igaz, az idő múlásával egyre gyakrabban bealudt a Youtube-előadásokba, de leginkább a súlya miatt, már óvodában Röfinek hívták; bár akit sokáig csúfolnak, végül még mindig módjában áll magára igazítani a közöny hatásos védőruháját.
Így nem rázta meg különösebben az sem, hogy a budai magfizikai intézet elutasította pályázatát. Álom volt, nulla tudományos idézettséggel; én sem idézek senkit, vigasztalgatta apját, aki új felesége oldalán újabban heti rendszerességgel látogatta, leginkább csillapíthatatlan lelkiismeret-furdalása kapcsán, és kibontott egy nagytáblás Oreót. Nem merte elárulni, hogy alapból a Sportszelet rabja, neten kartonos kiszerelésben kapható, az öreg zsigerből ekézett mindent, ami nem nyugatról érkezett.
Végül kórházi matematikusként kapott állást, főorvosi közleményekhez készített statisztikát meg negyedévenként a kötszerigények alakulását elemezte. Viszont csak hetente kétszer kellett bejárnia, ami nagy könnyebbség volt: addigra, ha csak felkapaszkodott a buszra, olyan hangokat hallatott, mint egyes cirkuszi untermanok, amint teátrálisan felnyögnek az emberi emelvény iszonyú súlya alatt.
Sokáig harcolt e saját teste által képviselt, rettenetes teher ellen, de amikor egy este a fürdőszobamérleg összeroskadt alatta, feladta. Édesapja pénzügyes volt, csaknem-vezető az állami szegmensben, egyik beosztottnak volt valami tisztiorvos rokona, Zénó végül epidemiológusként helyezkedett el. Ezt távmunkából is lehetett csinálni, és időnként még némi büszkeség is eltöltötte, hogy a nép egészségének ügyét szolgálja.
Egy nap különös feladatot kapott. Régi népszokást kellett matematikailag modelleznie: egy hajdani professzora kereste meg néha ilyen megbízásokkal, volt, hogy fizettek is érte. Ezúttal egy borsodi falucska volt a feladat tárgya, melynek lakói állítólag minden Boldogasszony napján gesztenyével dobálták egymást. A lakosok egyenként 3 gesztenyét kaptak, és a néphit szerint minden századik találat halálos volt, ráadásul a játékot bekötött szemmel kellett játszani: valamiért tilos volt kilesni, van-e még a szomszédnak gubója.
Zénó kézbe kapta laptopját, és leroskadt az ágyra. A vén bútordarab olyan hangot bocsátott ki, mint amikor székesegyházak omlanak össze. A feladat nem volt nehéz, hamar végzett, annál érdekesebb volt eljátszani, grafikusan ábrázolva mennyire más arcát mutatja a görbe, ha csak eggyel odébb helyezik a tizedesvesszőt... Zénó unalmában vad fantéziával kiszínezte az ábrát, elábrándozva: mintha egy romantikus szálloda bíbor függönyébe kapna a szél a Tirrén-tenger végtelen, kék háttere előtt...
A mobil durva hangja riasztotta föl. Úgy látszik, a dolog tényleg sürgős volt. Gyorsan mentette a képernyőt, ahol épp állt, csak a színeket törölte kapkodva. A küldeményt azonnal nyugtázták, sőt fejedelmi bónuszt csatoltak, Zénó lelki szemei előtt rögtön fölvillant egy doboz kézzel festett Ghraoui csokoládé, talán a mandulás praliné, szeder (vagy avokádó?) krémtöltettel...
Arcán elégedett mosollyal kecmergett ki az ágy szélére. Köldöke körül szanaszét gyűrődött a bőr: mint egy gigantikus harmonika. Előkotort egy karton Aldi szeletet: kellemes, költséghatékony verzió.
Nyögve fölállt, és kibámult az ablakon.
Az üveg mögött váratlanul mentőautók tűntek fel. Mintha a semmiből bontakoznának elő: nem szirénáztak, mozgásuk mégis érthetetlen kapkodást tükrözött. Emberi nyögést és jajveszékelés foszlányait sodorta nyomukban a szél, meg mintha sebészek káromkodtak volna valahol, meg mindenféle másfajta egészségügyiek; roskatag kórtermekben a nővérek üres ágyakon kanasztáztak.
Zénó mintha tejüvegen át hallott volna az újfajta nátháról, igazság szerint az ő életét alig befolyásolta: azt mondták, súlyos, állítólag bebörtönzi az embereket, lassan alig marad, amiért régebben érdemes volt élni.
Kibontott egy mogyorós roládot, elmajszolta. Föltekintett az égre: üvegszerűen kemény volt, átlátszatlan, vagy inkább titokzatos: fenyegető kupolaként borult a városra, mintha csak a parancsszóra várna, hogy végleg megdermedjen.
