Az asztalnál három azonos nemzetiségű férfi foglalt helyet. A mahagóni deszkán számlakivonatok tornyosultak. Szél rázta az ablaktáblákat, felhők sodródtak a rotangpálmák tetejét súrolva.
Olyan színük volt, mint egy idős pávián fenekének.
A miniszterelnök idegesen turkált egy papírtömegben.
- Nekem ne mondja senki, hogy a reptér ötlete halva született! Ez az egyik legdinamikusabban fejlődő szegmens. A múlt héten találtam egy csókát, meg sem tudta számolni, hány cége van egy panel garzonban. Na!? Némi gondolat?
- Én azért két két kézzel időnként... - töprengett Kid Rogan.
- Szerencséd, hogy nem vagy asztalos – jegyezte meg Fatty L’ui. Hóna alá vágott egy átutalási bizonylatot.
- Ez az enyém!
- Tied a körösztanyád keresztcsontja! – hördült fel a bankelnök, aki anyagi ügyekben nem ismert tréfát.
Nagy erővel a zsebére csapott.
- Nem viszed onnan a kezed!!
A miniszterelnök szégyellős mosollyal visszahúzódott.
Hosszú ujjai voltak, mint egy hegedűművésznek.
Röhögtek.
– Mindegy, a kisvasút az enyém.
- Igen, de akkor én kérem a nagytér díszburkolatát!
- Nem, tiéd az uszoda. Ott van, sifrírozva!
Hosszú sorokban következtek a tételek, a csillár fénylő rombuszokat rajzolt a falra.
Egy szélrohamtól váratlanul megcsörrentek az ablaktáblák, víz csapott az üvegre. Mintha valaki lucskos szivaccsal törölgetne odakint.
Fatty, aki a legérzékenyebb volt közülük, tenyerébe támasztotta állát. Elgondolkodva bámult ki az ablakon.
- Gondoljátok, ezeket tényleg nem tudják majd ránk verni? Ha mondjuk egyszer nem leszünk itt…
- Ugyan. – A miniszterelnök ásított. – Az embereknek annyi eszük van erre, mint a barlangi mohának… Azt a brosst hagyjátok! Egy öregasszonyról csórtam, stólában árult virágot az aluljáróban.
Cingár sajtómunkás lépett be. Megköszörülte a torkát.
- Igaza van, maga interjút jött csinálni. Akkor mondom. Nemzetünk mára stabil ponttá vált egy széthulló világban. A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljesen megszokottá vált. Mi azonban mindig kikértük az emberek véleményét: az adók csökkennek, a fizetések nőnek, a forint erős. A kórházi hullák száma is szépen emelkedik.
Johnny a sajtómunkás arcát figyelte. Annak vonása sem rezzent.
- Akkor folytatom, diktafonkám. Én 30 éve elhatároztam, nem akarok egy vesztes család fiaként élni; és ennek a magatartásnak eljött végre a nemzetközi lehetősége.
Másik sajtós szaladt be, igazított a mikroporton. Vékony nő volt, ruháját elegáns övvel fogta össze. Feltűnő, aranyozott csat villant meg az égők fényében.
Katonák rohantak utána, riadtan kituszkolták.
- Hol tartottam? Ja. Egy identitás nélküli elit politikai rendszere alakult ki; pedig a kontinenst újra naggyá kell tenni. Ezt, kérem, okvetlenül hangsúlyozza ki, hogy én nem engedem, hogy ellopják a pénzt! A cikkben kurziválja.
Nyerítettek. A bankelnök konyakot töltött.
Villámok szabdalták az eget.
- Bennem mégis támadt egy kis aggodalom – jegyezte meg Fatty L’ui. – Biztos azért nyilatkozom annyit.
Olyan volt a homloka, mint a mangrove-fa kérge.
- Hülyeség. Mit gondolsz, minek annyi reptér? Ha kell, csak elszállunk. Huss, madár.
Vihogtak. A miniszterelnök övcsattal kezdett játszadozni az ölében, nem lehetett tudni, honnan került oda: bonyolult mintázatú fém volt, ragyogott a villámfényben, akár az olvasztott arany.
