Okuláré

Pirkadt, amikor az ifjú újdondász kinyitotta a redakció ajtaját. Először bíztak rá Zummer Fülöp véleménycikket, izgult.

Bekapcsolta a gépet. Megpofozgatta arcát, és belekezdett.

“Mostantól kezdve már így lesz, Manfred Weber lett a mi Bucigyurink. Egy szélhámos, akinek semmi köze nincs konzervativizmushoz és kereszténységhez; egy haramia, akit főként a legnagyobb bűnök, a kevélység, a mohóság, a harag, sőt mondjuk ki, a bujálkodás jellemez.”

Hátradőlt, és végigolvasta a bekezdést.

“A helyzetet az a honatya világította meg a legjobban, aki, látván a járványkezelés ciklikus fiaskóit kimondta: a király meztelen. Nem lehet elfogadni, hogy a magyar embereket így lenézzék. Ma a járvánnyal szembeni védekezéssel kell foglalkozni, semmilyen szánalmas játékban nem veszünk részt. Nem asszisztálunk ahhoz, hogy válsághelyzetben bárki arra vesztegesse az idejét, hogy kiszorítósdit játsszon: egyetemeket, színházakat kebelezzen be, teljes városokra rontson rá.”

Érezte, amint szövege a billentyűk alatt valósággal szárnyra kel.

„Szóval az a helyzet, hogy Manfred Weber a hülye verseit olvassa fel nekünk liberalizmusról, nyitott Európáról, befogadásról, és mi szóltunk, hogy ezek a versek hülyék. Erre mind ütnek-vágnak bennünket. Jelentem, eljött a pillanat: végre szabad levegőt szívhatunk!”

Sebesen kopogott a klaviatúra.

“A kórházak falai mögött emberek ezrei fuldokolnak. Ilyenkor a normális ember összefog, hogy megakadályozza a romlást, a végső romlást, amit a nővérek nélkül maradt kórházak, becsődölt önkormányzatok, elszegényedő honfitársaink százezrei testesítenek meg. De ezt csak úgy lehet meggátolni, ha egyként azt kiáltjuk: kifelé, de azonnal ebből a mocsárból!”

Megint lekevert magának egyet. Fújtatott.

“Megáll az ember esze! Azt írja a nyomorult, az a Weber, hogy még beszélni akart Orbánnal. Beszéljen vele a bojtos farkú ördög! Az országban naponta százak halnak meg, az embereknek oltásra és tömeges tesztelésre volna szükségük, és ebben a helyzetben a parlament vezető ereje mivel töltötte az idejét? Nos, az egészségügy katonai rendbe kényszerítését szervezte, és az ehhez szükséges bürokratikus trükkökön agyalt!

Föl kell tenni a kérdést: a frakció havonta sok millió forintot kereső tagjai hány munkaórát töltöttek az oltás kulturált megszervezésével? A hatás nyomon követésével?? A választ látjuk. Az egész bagázs szégyellje magát!

A hálózat kitartó munkával teljesítette küldetését, és hála a Soros- és Gyurcsány-félék, Brüsszel és a migránsok aknamunkájának, ma a párt ott tart, hogy lassan Mussolinit is jobbról előzi. Tükörbe kellene nézni.

Őszintén: kik vagytok ti egyáltalán?

A Soros- és Brüsszel-fóbián túl, ami az egyetlen, összetartó kovászotok, hol vannak az elvek, a kivehető szándék? Csak a hatalmi téboly látszik, az ön- és közveszélyes harácsolás, meg néha valami pánikszerű improvizáció! Pár valóságtól elszakadt elme hagymázait visszakérdezés nélkül, harminc ezüstért kiszolgáljátok. Politikatörténeti értelemben kártékony, elvtelen senkik lettetek. Szelavi.”

Az újdondász elbizonytalanodott, kellően illeszkedik-e szövege az aktuális vonalra, de közelgett a lapzárta. Legyintett.

Viszont egy jó kis csattanó még kell.

“IDE FIGYELJ MANFRED WEBER, LEGINKÁBB TE VAGY A LÚZER!”, írta, és válla mögött gyorsan hármat hátra köpött, mert emlékezett, az szerencsét hoz.

Miközben egy még mindig csak félig értett járvány hullámai zajlanak, kormánykörökben fölmerült, hogy az egészségüggyel csinálni kellene valamit. A Belügyminisztérium e célból még tavaly tanulmányt rendelt meg, amit 10 évre titkosítottak, majd ősszel a parlament elfogadott egy jelentős orvosi béremelést tartalmazó, egyébként kínosan életszerűtlen törvényjavaslatot. Azóta is részletek szivárognak ki egyeztetés nélküli tervekről, melyek a foszlányok alapján a Gyurcsány-kormány hajdani koncepciójának egyes elemeit ötvözik olykor a perverzióig szakszerűtlen, félkatonai elképzelésekkel.

A rendszer közben a lassú szétesés jeleit mutatja. Tavasszal, a harmadik hullám csúcsán millió főre vetítve másfélszer annyi kovid-beteget ápoltak itthon kórházban, mint a legkeményebb időkben Lombardiában. Szekszárdnyi polgár halt meg, egy részük feleslegesen. A szakma ezekben a napokban írta alá, hogy tagjaival a jövőben bármit meg lehet csinálni; a dolgozók mára demoralizálódtak, veszekednek vagy csak fortyognak, sokan hivatásuk elhagyásáról álmodoznak. A kormányzat szeme előtt a Horthy-idők tisztiorvosi rendszerének 100 éves ideája lebeg, de az ellenzék közzétett programja is csak általánosságokat sorol. Az érdemi kérdéseket a politika résztvevői, mint a forró krumplit, dobálják egymásnak.

Alábbi írás ebben a helyzetben igyekszik néhány gyakorlatias, minden résztvevő észszerű magatartása esetén működő lépésre javaslatot tenni.

A helyzet megértéséhez indokoltnak tűnik a kérdést tágabb összefüggéseibe is helyezni.

A ma ismert betegségek 10 ezer éve, az első emberi települések megjelenése óta léteznek. Korábbi, vadászó-gyűjtögető, „paleolit” elődeinkre manapság divat nosztalgiával tekinteni: ők kétségkívül kis csoportokban éltek, háziállataik sem voltak, a mai betegségek jó részét nem ismerték. Sajnos átlag-élettartamuk 30 év körül volt, s rövid életük egyetlen ijedt, éhezéssel, fájdalmakkal és menekülésekkel tarkított túlélő gyakorlat lehetett.

Amióta az ember megtanult földet művelni és állatot tartani, fokról fokra megismerte a semmittevés és bőség luxusát. A kényelemért sajnos új betegségek tömegével kell fizetnie: magas vérnyomás, cukorbetegség, a daganatos és mentális kórképek jó része a „városi” életmód következménye.

Az állattenyésztéssel ragályok tömegét is felvállaltuk. Addig állatokon élő kórokozók ugrották meg sorban az evolúciós szakadékot: a himlőt és TBC-t szarvasmarháktól kaptuk, sertések és kacsák adták az influenzavírust, vagy például a kanyarót a kutyák. A korábbi nagy járványok higiénés intézkedéseknek (csatornázás, tiszta ivóvíz, mocsarak lecsapolása, vakcináció) köszönhetően Európában visszaszorultak, de a világ sok részén ma is tízmilliók életét oltják ki.

Az új járványokat most tanuljuk.

Ahol pedig betegség üti föl a fejét, megjelennek a gyógyítók. A sámánokat és füvesasszonyokat először Mezopotámiában váltotta föl hivatásos gyógyító kaszt, a káldeusok. Minden vallási köntöstől mentes, „tudományos” orvoslás görög földön alakult ki: a hippokratészi medicina 2300 éven keresztül fejlődött, változott, miközben alapja mindvégig ugyanaz maradt: az orvos a beteg bölcs barátja, aki a maga – csekély! - eszközeivel minden körülmények között a betegágy mellett áll.

A görögök sajnos kevés élettani ismerettel rendelkeztek. A női méhet önálló élőlénynek, vagy az agyat gyakorlatilag fölös szervnek tekintették. A beteg akkoriban az orvostól főleg együttérzést várt, nem csodát. Az ipari forradalom aztán 300 éve gyökeres változásokat indított el: a sztetoszkóp, a hőmérő, a mikroszkóp feltalálása, a műtéti altatás lehetősége, az antibiotikumok fölfedezése korbban elképzelhetetlen távlatokat nyitott.

Az orvosi tevékenység minden korábbinál hatékonyabbá vált.

Minden változásnak azonban ára van. A szakmai köntösben végzett emberbaráti tevékenység helyén mára rendkívül drága iparág született. Egy CT vagy MR készülék százmilliókba, egyetlen beteg sürgősségi ellátása tízezrekbe kerül. Az orvosi attitűd is változott, a gyógyítók szakmai lehetőségeik birtokában felhagytak azzal, hogy minden áron betegeik kedvében járjanak, a „nil nocere” hagyományos elvét állandó kockázat/haszon elemzés váltotta föl. A helyzet sok páciensben kételyt ébreszt, vajon a rengeteg műszeres beavatkozás közben orvosuk valóban törődik-e velük; egyre több beteg keresi az alternatív medicina keretei közt a gyógyulást. Megjelent a „jobb életkörülmények, rosszabb közérzet” szindróma is, pszichoszomatikus betegek tömege szabadulna tüneteitől, melyekre a modern orvoslás jellegénél fogva nem talál megoldást.

A „tisztán organikus” állapotok kezelése sem problémamentes. A szolgáltatás tárgya maga az ember, teli elképesztően bonyolult, máig csak részben értett folyamattal, kiszámíthatatlan egyéni reakciókkal; a szakma a legmagasabb színvonalon űzve sem képes 100%-os eredményt garantálni.

A klasszikus medicina korában az orvosok jórészt vándoroltak, tehetősebb beteget vagy járványokat keresve, de az idő múlásával felszerelésük nem vette fel a versenyt a szaporodó kórházak kínálatával. A szakma bonyolódott. Megjelentek a specialisták, szakágak tömege vált le; létrejöttek az intenzív egységek, lélegeztető gépek és monitorok seregével, félig halott betegek hónapokig való életben tartásának képességével. Az ellátás központjává a XX. század végére egyértelműen a kórház vált: ma úgyszólván mindenki, minden bajával e high-tech intézményekhez fordul, a lakosok erre szakosodott osztályokon születnek, ide szállítják őket betegségeikkel, hogy végül egy speciális osztályon vagy az elfekvőben haljanak meg.

Lépésről lépésre külön vált az akut (tehát sürgős ellátást igénylő) és a krónikus betegségek kezelése. A szakma mind több múló, de potenciálisan életveszélyes klinikai állapotot is felismert. Az akut betegek gyors fogadására az angolszász kórházakban sürgősségi osztályok alakultak, a világ más részein az ellátás sokáig inkább a helyi hagyományokat követte.

Kórházi ágyak és ellátó orvosok számában a fejlett világ ma is hatalmas különbségeket mutat. 1000 lakosra Japánban 10, Németországban 8, Hollandiában vagy Norvégiában 4, az USA-ban és Angliában 3 kórházi ágy jut. Egy-egy ilyen ágy fenntartása mára elképesztően drága (ezért, ahol lehetséges, az ellátást az egész világon próbálják járóbeteg formába terelni).

A mai, modern kórházüzemben az orvosok akaratlanul is hatalmas összegek felett diszponálnak, így egy jól képzett szakember hatalmas kincs. Ezer lakosra Monacóban 8 orvos jut, Németországban és Ausztriában 5, Svédországban 4. Angliában vagy az USA-ban a szám 3 alatt van (Zimbabwében 0.2.)

Egy nagy értékű, életmentő beavatkozás után minőségi ápolás nélkül elvész a beteg: az ápolói szakma is fölértékelődött. Ezer lakosra ma Angliában 7, Németországban és Svédországban 13, Finnországban 15, Monacóban 20 nővér jut.

Az utolsó évtizedekben a kórházi felvételek „egykapussá” tétele világtendenciává vált, sürgősségi osztályok alakultak mindenütt. Ezek fenntartása sajnos drága, túlterheltek, ráadásul az ellátott betegek maximum fele valódi „sürgős eset”, sokakat csak szorongása vagy kivizsgálásának lassúsága (vö. a járóbeteg rendelések szűk keresztmetszete) terel a sürgősségire. A zsúfoltság, várakozás és a kényszerű kapkodásból eredő hibák elkerülhetetlenek.

Magyarországon 1000 főre 7 kórházi ágy, 6 nővér és átlagosan 3,5 orvos esik. A számok az európai átlagnak jórészt megfelelnek, mégis már a kovid előtti időkben érezhető volt az egészségügyi rendszer romlása. A háttérben a finanszírozást szokás emlegetni, és nem ok nélkül: a visegrádi országok közül 2006 és 2018 között a csehek 36, a szlovákok 44, a lengyelek 77 százalékkal növelték az egy főre jutó egészségügyi kiadásokat.

Itthon a bővülés a járvány előtt 3% volt.

A leszakadást mutatta az „elkerülhető halálozások” alakulása is, e mutatóban 1993-ban 10%-kal voltunk a csehek mögött, 2016-ban a lemaradás 60% volt. Csak 2011 és 2016 között 285 ezer, tehát másfél miskolcnyi 75 évesnél fiatalabb magyar ember halt meg megelőzhető halálok miatt.

A járvány alatti, elképesztően magas halálozás a képet csak sötétebbé festi.

A finanszírozás növelésétől való vonakodást részben magyarázza, hogy a jelenleg is fennálló rendszer réseiben a pénz jórészt elszivárog. A struktúra hallatlan pazarló. Érdemes például csupán abba belegondolni, hány kórházi ágyat foglalt el a „pre-covid időkben” olyan beteg, akinek esete járóbetegként is megoldható lett volna.

De mi a teendő, ha 30 kilométer sugarú körön belül 3 azonos profilú, évtizedek óta sürgősségi ellátást végző kórházi osztály vegetál? El lehet várni, hogy a kapacitást egyetlen, megfelelő feltételekkel ellátott helyszínen egyesítsék? De melyik legyen az?

Vagy hány fölösleges képalkotó vagy labor vizsgálat történik ma évente puszta rutinból, esetleg csak a beteg szubjektív igénye miatt? Azonban megkövetelhető egy kizsigerelt orvostól, hogy pillantását állandóan a – folyton változó - szakmai ajánlásokra függessze? A rendszer nyújt segítséget a számára? Vannak központi protokollok? Rendszeres, objektív visszajelzés egy orvos munkájáról?

Vagy elvárható-e egy ágytól ágyig rohangáló nővértől, hogy a kézhigiéné bonyolult szabályait aggályosan betartva a – csak vagyonokért kezelhető - kórházi fertőzések kialakulását megelőzze?  Van az osztályon elég bőrbarát kézfertőtlenítő? Naprakész számok a menedzsment részéről a multirezisztens fertőzések alakulásáról? Egyáltalán a vezetés figyeli a kórházat jellemző szakmai indikátorokat, vagy csak mameluk, akit a székén túl más nem nagyon érdekel?

Esetleg kirendelt egyenruhás, aki legföljebb a konyha működéséhez tud hozzászólni? Egyáltalán, van még az osztályon nővér?

Egyedül a hálapénz-rendszer tízmilliárdokat húz (húzott?) ki havonta a járulékfizetők zsebéből. Az arany Rolexet viselő beteg mégsem került okvetlen előnybe: gyakrabban rendelte vissza orvosa, tovább maradt kórházban, fölösleges vizsgálatokon/műtéteken eshetett át. De elvárható volt egy alulfizetett sebésztől, hogy műtéte indikációja során kizárólag szakmai szempontok vezessék (tehát eltekintsen a hálapénz várható nagyságától)? Naponta hány ilyen, relatív indikációjú műtét történt a kovid előtt Magyarországon? Hány műtét lett volna elvégezhető egynapos sebészet keretében is, csak csekélyebb hálapénzért?

A paraszolvencia a betegutakat torzítva hatalmas költségeket generált. Ráadásul tönkretette a következő nemzedék képzését is: a fiatalok nem jutottak beteghez, elvesztették a kellő gyakorlat megszerzésének esélyét.

Az orvostanhallgatók fele ma külföldön tervezi jövőjét.

A rendszer reformjára korábban történt néhány - észszerűnek szánt - kísérlet, ezek sorban látványos kudarcot szenvedtek. A diskurzust álszent, irracionális szóhasználat uralta el. A politikai kockázatot a pillanatnyi kormányzat sokáig nem vállalta fel, majd a járvány idején most odasózott egyet.

Napjainkra azonban két körülmény megváltozott: a kovid az egészségügyre tereli a figyelmet, és a magyar orvosok kamarája is aktívabbá vált. A bevezetett „szolgálati jogviszony” végeláthatatlan anomáliái a kérdést csak még aktuálisabbá teszik.

Az írás címében említett „4.5 pont” e fenti kérdéseket járná körbe.

Első pont: Jogállási törvény

A „szolgálati jogállás” intézménye a XXI. század elején nem nevezhető másnak, mint dzsenti fejekből kipattant atavizmusnak. Eddig csak problémát generált. Az orvos nem katona, amint nem is kőfaragó vagy balerina (ráadásul – vélhetően - nincs is olyan kormányzati szándék, ami közalkalmazotti jogviszonyból ne volna levezényelhető).

Érdemi munkát alulfizetett, kiégett dolgozókkal kétségkívül nem lehet végeztetni. A jelentős - orvosi - béremelés elkerülhetetlen volt. A törvény 2023-ra, tehát 3 lépcsőben a rezidenseknek 5-900 ezer, a szakorvosoknak 1-2,4 milliós bruttó alapbért ígér, de a szakma többi szereplőjét az intézkedésekből kifelejtették. Ráadásul főleg (mára bizonytalan -??) EU pénzekből tervezik. Jelen formájában a szakma tagjai között számtalan feszültséget is generál.

(Orvosi körökben ma divatos narratíva, hogy az egész béremelés-cirkusz főleg azt a célt szolgálta, hogy az elbaltázott járványkezelés felelősségét a „kőgazdag”, „kényeskedő” orvostársadalomra hárítsa. Másik olvasat szerint a kormány az állami ellátást akarja lebontani, hogy a dolgozókat - valamint a betegeket - a saját elit által birtokolt magánellátásba terelje.)

A béremelés sajnos recessziós környezetben indult, kiszámíthatatlan pénzromlás mellett. Jelen verzió helyett inflációkövető szisztémát kellene kialkudni: jó példa a képviselői alapbér, mely a mindenkori előző évi átlagbér 3-szorosa. Alternatívaként szóba jöhet egy lobbierős csoport bérviszonyainak átvétele: a bírói bértábla például (jelenleg havi 450 ezer és 2 millió forint között „húz”) nemcsak alliterál, hanem bevezetése az orvosok számára előnyös, társadalmilag pedig valószínűleg elfogadható volna. A nővérek és asszisztensek jövedelmét azonban – a jogszolgáltatásból ismert módon, méltányos szorzókkal - illeszteni kell. Egymás munkájára támaszkodó, együtt dolgozó kollégákról van szó.

„Másfeledik” pont: A béremelés ütemezése

Jelen gondolatmenet egyik pillére az emelés időbeli „tagolása”. 3 vagy több részre szabdalni a folyamatot értelmetlen. Másfelől a bérnövekmény kétségkívül nem juthat el egyetlen lépcsőben a résztvevőkhöz: a finanszírozó jogos igénye, hogy nagyobb összeg észszerűbb gazdálkodási keretbe érkezzen.

A növekmény első részét lehet csak rögtön, teljes körben az érdekeltekhez eljuttatni (amint ez az orvosoknál lényegében megtörtént); a második felét csak egy észszerű struktúraváltás után. E kétlépcsős emelés dolgozói nyomást biztosíthatna a változások végigviteléhez, és a finanszírozó számára is garantálná ugyanezt: egy megújult, dolgozóit becsülő, az ellátás színvonalát pedig javító rendszer kikényszerítését.

„Két és feledik” pont: A struktúra észszerű átalakítása

E bonyolult kérdéskör tulajdonképpen pár triviális elvre lecsupaszítható. Egyik fundamentuma, hogy fekvőbeteg ellátásban lehetőleg mozgásában gátolt (tehát fekvő) beteg részesüljön.

A szakma fejlődése mára az esetek jó részében a sürgős betegek „lábon” való kivizsgálását lehetővé teszi. Ez az elv semmiképp nem jelenthet kórházbezárást: jelen ágyakra rehabilitációs, ápolási és/vagy hospice profillal szükség van.

Abban azonban egyetértésre kell jutni, hogy ennyi akut kiskórházat, sürgősségi ügyeleti sort a Brunei Szultánság sem bírna el.

Szerencsés adottság, hogy ezek az - általában orvoshiányban szenvedő - kiskórházak diagnosztikai szempontból kielégítően felszereltek (CT, ultrahang, endoszkópok, stb.). Nagy tapasztalatú, idősebb kollégák tömege dolgozik itt. A mai felvételes osztályok helyén a jelenlegi szakmákból – kardiológia, gasztroenterológia, „kis traumatológia”, „kis (tehát gyakorlatilag egynapos) sebészet”, urológia, neurológia, stb., a skála a helyi adottságok függvényében tetszés szerint bővíthető - „rapid ambulanciák” rendszerét kellene kialakítani. E rendelések 24 órán belül, előjegyzés nélkül (de háziorvosi beutalóval) fogadnák a betegeket.

A helyben maradó kollégák egyetlen nappali műszakban, a jelenlegi diagnosztikát használva a lakosság jelentős részét el tudnák látni. Lábon érkező „kétes” és „félsürgős” esetek sokaságát tudnák kivizsgálni a mostani alternatíva (több hónapos szakrendelői várakozás vagy egy zsúfolt sürgősségi osztály előterében való végtelen ücsörgés) helyett.

A tapasztalt kollégák korábbi praxisukat természetesen tovább vihetnék. A rugalmasabb fiatalok (rezidensek és fiatal szakorvosok) azonban ebben a struktúrában nagy esetszámú akut betegellátó központokba kerülnének: együttműködésükért cserébe európai jövedelemhez, hatalmas szakmai tapasztalathoz és igény szerint tudományos lehetőséghez jutnának.

E fölvetések egy része a – vélhető - kormányzati tervekben is fölsejlik, sajnos reflexszerű, heves ellenkezést kiváltva. Kár volna az ésszerűséget politikai okokból kukába dobni, egyáltalán, ideje volna a politikai vonzalmakat kirekeszteni a szakma jövőjéről szóló diskurzusból.

A párbeszéd időszaka semmiképp nem megkerülhető. E nagy esetszámú kórházakat például hírek szerint a megyei kórházak rendszerében kívánják megszervezni. Azonban a XXI. század számos aranyáron mért eljárását - akut szív- és agyi infarktusok ellátása, drága onkológiai kezelések, égéssebészet, idegsebészet, stb. - nem érdemes 1-3 milliós populáció alatt megszervezni. E tény megyei rendszer helyett (a magyar megyék lakossága 200 és 600 ezer fő között húz) regionális gondolkodást is igényel(ne). Ilyen változások tömegéhez viszont elkerülhetetlen a helyi adottságok ismerete. Lokális egyeztetések sorára, tervezésre, helyi alkuk tömegére lenne szükség.

Politikusokból és érintett szakmai vezetőkből tárgyaló munkacsoportok alakulhatnának (akár Nemzeti Regionális Egyeztető Tanácsoknak is nevezhetnénk őket). A területi szervezetekkel, helyismerettel és szakismerettel rendelkező orvosi kamara bevonása is elkerülhetetlen.

Egyetlen központból a feladat, fájdalom, levezényelhetetlen. Kérdés, központosítási szenvedélyétől fűtve a pillanatnyi állami vezetés képes-e intellektuális horizontját a belügyi-katonai szervezeti megoldásokon túlra emelni.

Enélkül viszont csak a sárdagasztás folytatódik.

„Három és feledik” pont: Hálapénz

A paraszolvencia évtizedes, tűrt hagyományból mára az üzemszerű működést erodáló, maró anyaggá vált. A múltat azonban nem könnyű egy csapásra eltörölni (ennek kísérlete napjainkban zajlik). Ráadásul egyre világosabb, hogy a „hálapénz-rendszernek” voltak kétségtelen pozitívumai is (a többletmunka ösztönzése, vagy a betegekkel kiépített, tartósan jó kapcsolat). Nem látható, ezeket egy új rend hogyan pótolja. Érdemes volna szemügyre venni talán egyes, nálunk hatékonyabban rendszert váltó országok (pl. Csehország) példáját.

Nyílvánvalóan a paraszolvencia minden kezelés előtt vagy közben adódó formáját vasszigorral szankcionálni kell. Viszont, hogy egy zárójelentés átadása után mi történik, valószínűleg lehetetlen szabályozni. A hála természetes érzés, kifejezésének valamilyen formája a világ összes egészségügyi rendszerében ismert; orvosokra vadászó TEK-brigádok helyett valószínűleg okosabb megoldás is létezik.

Utolsó pont: Nemzeti Egészségügyi Hozzájárulás

Egy ország egészségügyével okosan gazdálkodni lehetetlen a lakosság segítsége nélkül. Egészségi állapotunkat nem kis részben életmódunk határozza meg. Szerencsés volna arra ösztönözni az embereket, hogy jobban ügyeljenek saját egészségükre. Ehelyütt érdemes a keresztény alaptételt is fölidézni, miszerint az ember gyarló - például amihez ingyen jut, kevésbé becsüli meg.

A vizitdíj intézménye Magyarországon megbukott, a szó maga obszcénné vált, diskurzus róla nem folytatható. Azon azonban érdemes elgondolkodni, miért alkalmazza mégis valamilyen formáját az EU tagországainak többsége (ráadásul 2018-ban a 15 legjobb ellátást nyújtó ország mindegyike ilyen volt).

A kérdés irodalmát föllapozva a hajdani magyar vizitdíj sokszorosa esetén 1% körül marad azok aránya, akik a díjfizetés miatt nem jutnak indokolt ellátáshoz. A mai magyar narratíva álszentségét jellemzi, hogy pillanatnyilag a világ 5 azon nemzete közé tartozunk, ahol a legmagasabb a lakosság zsebből való egészségügyi hozzájárulása - csak épp az hálapénz és/vagy magánorvos igénybevétele formájában történik.

Nincs ésszerű érv egyfajta Nemzeti Egészségügyi Hozzájárulás bevezetése ellen. A rendszernek természetesen emberségesnek kell maradnia, s csak szimbolikus összeget társíthat egy-egy orvos-beteg találkozáshoz. 400 forint vizitenként, a kevésbé módosakra tekintettel 4000 forintos havi és 10 ezer Ft éves plafonnal - mentes volna minden mentővel beszállított beteg, a gyerekek 18 éves korukig és a kismamák. A kisnyugdíjasok karácsony előtt visszakaphatnák évi befizetésüket.

Az adminisztráció az EESZT révén minimális lenne.

A befolyt összeg kizárólag a kórházi étkezés javítására és a kiemelkedő nővérek jutalmazására volna fordítható, kivétel a háziorvosi ellátás, ahol az összeget a praxisok önállóan használnák fel; cserébe talán az ellátatlan háziorvosi körzetek száma némileg csökkenne.

Egyetlen kérdés marad nyitva: hogy van-e még Magyarországon esély érdemi, politikai elfogultságokon túllépő vitára.

Az elegáns éttermi asztalt egyetlen nemzet tagjai ülték körül. A miniszterelnök a kivetítőt bámulta, a sámán a levegőbe rajzolgatott. Minisztere bosszúsan a körmét piszkálta.

Ott lebzselt a külügy vezetője is.

A kamerák Bruce Springsteent mutatták, amint gitárja húrjaiba csap.

- Vér tapad ehhez a beiktatáshoz – morogta a sámánügyi miniszter. –  Vér és káosz.

 - A legdurvább támadás a szólásszabadság ellen Goebbels óta – kontrázott a külügyér.  Ingerülten turkálta Kék Homár Kóstolóját.

- Legfőbb ideje volt az öreget trotty hullarablónak aposztrofálni – borzolt minisztere hajába a kormányfő. – Stratégiai megérzéseink működnek.

Derűsen följebb húzta sztreccsnadrágját.

Szervírozták a lazactatárt.

- A nemzet Nimródtól eredeztethető küldetése, hogy fényt árasszon a világban. Nem nézhetjük ilyen bénán, hogy megnyomorítják a jóérzésű gondolatot – hördült föl a sámán. Ujjával dühös köröket húzgált egy osztriga köré.

Elhessentett egy arra ődöngő téli legyet.

- Én szívesen kiutazom, és konszolidálom a helyzetet. A Miniszterelnök Úr Fia segítségével a katonai művelet sem esélytelen – vetette fel a külügyér.

A kormányfő szeme felcsillant.

- Kerecsenszárnyat látok. Kedvező jel – bólintott a sámán is.

A miniszterelnök váratlanul borzalmas erővel az asztalra csapott. A kövér légy zúgva fölröppent.

- Régen az ilyet… Mindegy.

Kihozták a flambírozott angolnát. Amint emelte halkését, a kormányfő csuklóján 2-3 elegáns óra csillant meg.

- Ez a kis népek fátuma, a szakadatlan küzdelem.

Elemi erővel a sámánügyi miniszter fejére csapott. Fekete zúgás jelezte, hogy a dagadt légy megint megmenekült

- Nincs jelentősége. - A miniszter bánatosan leemelta fejéről a halkés nyelét díszítő smaragdot.

– Irracionális támadásokat indítanak, csak hogy megtörjék szuverenitásunk.

- Igen. Nézd, ott a J. Lo is… Beteges.

A kormányfő újra óriásit csapott, ezúttal az ablaküvegre. A golyóálló tábla meg sem rezdült.

A szőrös vénség dongva kapott szárnyra.

Nürnbergi meglepetés-kolbászkákat szervíroztak, a miniszterelnök alig fért leggingjébe örömében.

– Sok csatát megvívtam már, de ilyen szupit régen ettem.

A wasabiért nyúlt. Alkarján az óragyűjtemény koccant.

- Mindenki a mi szuverenitásunk piszkálja.

Ölébe ejtette az asztalkendőt, és irgalmatlan pofont kent le a tigrisrákját tunkoló sámánnak. - Megvagy, gazfickó! – kiáltott föl velőtrázó hangon.

Leengedte a kezét. Pohos légytetem hullott a szőnyegpadlóra.

- Rossz ómen. Sötét árny érkezik a bőség korszakára – masszírozta arcát a sámán.

- Ne prézsmitálj már. - A miniszterelnök megvonta vállát. - Nincs kímélet. A hatalom művészete ezt diktálja, barát vagy ellenség. Nincs más.

Gondterhelt pillantást vetett a kivetítőre.  Szerencsére a lányok megérkeztek a harmadik fogással: mangalicaszusi volt ponzuszószszal, mellé kelyhekben szakéval öntözött szarvasgomba.

Egy őrnagynő tapintatosan levette a hangot az öreg elnök intoleráns szónoklatáról. Csönd támadt, csak az őrlőfogak finom csikorgását lehetett hallani.

X.Y. vírus és miniszterelnök ruganyosan lépett föl a pulpitusra. Divatosan buggyos nadrágját eltakarta a faburkolat.

Megkezdődtek a napirend előtti felszólalások.

I. Kamilló honatya kérdésére X.Y. határozottan cáfolta, hogy személyesen hozta volna be a koronavírus második hullámát az országba. Elmondta, mindvégig szigorúan tartotta magát a „Több Balaton, kevesebb Adria” elvhez, ezért balatoni tartózkodásánál jóval rövidebb ideig hajókázott a festői horvát szigetvilágban. Egyébként sem tartja elegánsnak, hogy bárki tartósan saját – közvetlen vagy közvetett - tulajdonú szállodájában hesszeljen.

Z. Szaniszló fölvetésére, hogy miért kormányközeli összeröffenések képezték az első gócpontokat, X.Y. az ellenzék magába forduló életmódját hibáztatta. Leszögezte, a romkocsmák mélyén merengő, állástalan diplomásoknak még járvány terjesztéséhez sincs tehetsége.

K. Tasziló ezután megkérdezte, szomszédainkhoz képest miért csak hónapos késéssel rendelte el a kormány a polgárok kontakt találkozásainak korlátozását, miközben minden számunk duplája volt a szomszéd mutatóknak. X.Y. találó „sorosgazdival” válaszolt.

K. Tasziló személyes érintettségére hivatkozva „putyingazdival” kontrázott, sőt belengette egy szubkontra lehetőségét is.

A sorban következő V. Bogyiszló honanya állítására, miszerint a kormány valamiért nem kívánja potenciálisan fertőző polgártársaink kiszűrésével és átmeneti kerülésével kézben tartani a helyzetet, X.Y. a magyar karakter sajátosságaira hívta fel a figyelmet. Röviden idézett A. Moravia Unalom és G.G. Marquez 100 év magány című műveiből is.

Z. Bogyiszló közbevetésére, miszerint legalább keletre figyelnénk, ha már állítólag onnan fúj a szél (az élelmes honanya közben okostelefonján a “death”, “corona”, valamint “Taivan”, “New Zeeland”, “Vietnam” és “South Korea” szavak bepötyögésével adatokat is szolgáltatott – terített durchmars!), X.Y. adventi elmélyülést és krumpliban gazdag Karácsonyt kívánt (Fedák Sári!).

Ly. Ulászló - ugyancsak az ellenzéki padsorokból - azt kérdezte, mi magyarázza a járványkezelés kaotikus számait, mire X.Y. felhívta a honatya figyelmét, hogy a járvány nem politikai kérdés. Most, hogy sikerült megállítani a Soros-hálózatot, gender akcióterv helyett az ereszek korszerűsítése élvez abszolút prioritást.

X.Y. népszerű virus és miniszterelnök ezután viszontválasszal is élt. Kifejtette, képviselőtársai higgyék el, a virus valójában nem ő, ez hatalmas félreértés az ellenzék részéről.

Ekkor G. Poroszló padja mögül tiszteletlenül felugorva tájékoztatta, az Alkotmánybíróság 3048/2020 számú határozata szerint minden közszereplő tűrni köteles, ha egy közéleti vitában vírusnak nevezik. Zajongás támadt.

X.Y. e ponton mérgében a teljes ellenzéket lekolbászozta, hozzátette, hogy csak az Európai Néppárt állhatatos tagjaként fogalmaz ilyen visszafogottan.

Napirend végeztével Házelnök Úr javaslatára a Tisztelt Ház egyhangúan megszavazta, hogy a vita az 1886 óta vezetett Országgyűlési Almanach arany lapjaira is fölkerüljön.

Most, hogy egy aczéli teljhatalommal felruházott hivatalnok, lényegében neves kocsmai harcos és amatőr popzenész az elmebaj határát súroló agitprop dolgozatában hatmillió halott nevét vette tisztátlan mód szájára, megmozdultak a betűk a klaviatúrán. Ez így helyes. Az illető ijedten visszavonta, de bizonyos szavak nem szállnak könnyen el.

Erre az a másik pofa pucéran csúszik le az ereszen.

Úgy tűnik, eljött az ideje leszögezni: Krisztus én vagyok. Mi vagyunk, magyar polgárok, kik orzott javakon nem osztozunk. A túlsúlyos, agilis figura, ki kommunikációjában mára, hallom a felhördülést, Szálasit idézi, s a feje körül zuhogó, üszkös gerendákra fittyet hányva tökéletes átéléssel nyilatkoztatja ki naponta, a győzelem már csak karnyújtásnyira áll, egyszóval a köpcös svindler rég felállította szolgakomornyik-hadtestét, s e mameluk-osztag mára a pszichopatológia és az emberi érzés minden határán túlra keveredett. Véremre és húsomra áhítoznak.

Hiába vertem ki a kufárokat a templomból, visszafurakodtak, s most az arany oltár körül tobzódnak.

Rókafiakként nyomulnak elő rókalyukaikból, a Meszaros&Tiborz cég munkavállalói, violens, verbálisan elfogadható, piperkőc csürhe; erőszakot tesznek Sion lányain, Thalia lányait hegyes vasakkal döfködik, bárha sejtelmük nincs, miért. Engem lépcsőn lerángattak egy tisztátalan, bűzös pincébe, ott mindenemtől megfosztottak, a fejemre hágtak, mellkasomra álltak, nyelvemet átszúrták tövissel.

Tökmag Jankók. Csupa senki, gnóm, nyavalyás, talmi; einstandolni tud, zabálni pukkadásig, a brancson kívül esőt tapossa, dagadtan és illatosan megtöltve a Bazilikát, s míg zsolozsmázik, eszébe sem jut, hogy segíteni kellene a nélkülözőn.

A kórházi betegtől tartanak, nehogy híre menjen, mi zajlik a falak mögött. Miként fuldoklik odabenn a vírustól, mit személyesen hoztak be az Adriáról; holtukban aztán egymásra hányják őket a csempén, mint a rönkfát. Ágáltok, vastag leplekkel igyekezvén borítani a valóságot, vastagabbal, mint Csernobil örömhírét az elvtársak anno.

Bizony mondom nektek, a vámosok és a cédák megelőznek majd benneteket Isten országában.

Mert Krisztus mi vagyunk. A maradék, kik megvetünk benneteket: elhíztatok, hajatok kihullt, félnótás balfékek, sokasodó malőrök mérgezik mocskos murijaitokat, az ördög vakított meg benneteket; semmit nem láttok már a folyó vizében, saját arcotok sem, csak a rettegés sárgáját, mert tudjátok, lesz még egyszer tisztességes nyomozás Magyarországon.

Mert könnyebben kél át egy teve a tű fokán, mintsem ti zavartalan élvezhessétek kincseiteket, lúzerek.

Toporzékoltok, rikácsoltok, s az államgépezet rohad. A vissza nem térő esély elveszett. Eddig nyílt horizontotok: földrablásig, pár csarnokig, ércvasút-pirosig Vál zöld ligetén, gyötörni a máseszméjűt, ez megy; Hunnia mezején pedig csak szabad nép tesz csodát, nem a NER-szélhüdt.

Undorító váladékot öntötök szemembe, testem sajgó lámpásába, mert nem tudjátok, boldogok, akik sírnak, mert végül megvigasztaltatnak. A szellem ruhája nem új, a módszer sem, és én mondom néktek, az lesz majd a végkifejlet is.

Pedig lehetett volna belőletek akár egy jó kezdőcsapat.

 (A szöveg Máté evangélista, Ady, Berzsenyi és Orbán Ottó sorait is felhasználja.)

Ma olvastam, az SZFE oktatói és hallgatói majdnem tárgyaltak az Ezüsthajó Kft. hajdani ügyvezető igazgatójával. A hírnek igen megörültem.

Másfelől ráébredtem, a történet időközben oly szövevényessé vált, hogy alig emlékszem, mi, mikor, miért történt. Inkább összeszedtem, amit a dologról tudok.

Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes úr 2020 május 26-án éjjel nagy sebességgel benyújtott, az Országgyűlés pedig július 3-án elfogadott egy törvényjavaslatot, ami szerint 2020. szeptember 1-jétől az addig állami fenntartású Színház-és Filmművészeti Egyetem alapítványi fenntartás alá kerül.

Július végén mintegy véletlenül kiderült, hogy a kuratórium elnöke az intézmény oktatóit és hallgatóit egy ideje pocskondiázó (nemzetietlennek, tehetségtelennek, utóbbiakat újabban Szamuely-katonáknak és Lenin-fiúknak tituláló) id. Vidnyánszky Attila lett.

A kuratórium augusztus végén alapító okiratot nyújtott be, mely az egyetem függetlenségét felszámolta. A regnáló vezetést, beleértve a szenátust minden érdemi jogkörétől megfosztotta, e jogokat puccsszerűen (és valószínűleg alkotmányellenesen, lásd Alaptörvény X. cikk) magához vonta.  

Sajnos Semjén miniszterelnök helyettes úr törvényjavaslata is a hatályos jogot többszörösen sértő módon került elfogadásra.

A “2010. évi CXXX. Törvény a jogalkotás alapvető követelményeiről” 2. §-a ugyanis elrendeli, hogy bármely jogszabály hatályba lépésének időpontját úgy kell megállapítani, hogy az elegendő időt biztosítson az érintetteknek az átállásra. A 19. § azt is kimondja, hogy új szabály előkészítője köteles gondoskodni arról, hogy az érintettek az új szabály tervezetét véleményezhessék. 

Sajnálatosan sérült a “2010. évi CXXXI. Törvény a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről” is. Annak 2. §-a szerint ugyanis jogszabály előkészítése során biztosítani kell az egyeztetések átláthatóságát és nyilvánosságát, az 5. § pedig elrendeli, hogy minden új törvény tervezetét társadalmi egyeztetésre kell bocsátani. A 6. § azt is kimondja, hogy a társadalmi egyeztetésért a jogszabályt előkészítő miniszter felelős.

Ahol azonban legnagyobb a baj, ott közel a szerencse.

E törvény 21. §-a szerint ugyanis “a Kormány illetékes tagja folyamatosan figyelemmel kísérni köteles a jogszabály hatályosulását”, és szükség szerint hatásvizsgálatot kell folytatnia. A 22. § szerint e hatásvizsgálat tapasztalatait figyelembe véve a Kormány tagjának gondoskodni kell arról, hogy ha az új szabályozás időközben elavult, tartalmilag kiüresedett vagy más módon alkalmazhatatlanná vált, hatályon kívül helyeztessék.

Annak tudatában, hogy jogállamban élnek, a hallgatók a hibás törvény rendelkezéseit, valamint a kuratórium  lépéseit nem fogadták el. Bírósági eljárások indultak.

Mivel azonban az ilyen eljárások időigényesek, az egyetemet a hallgatók polgári engedetlenséget gyakorolva 2020 szeptember 1-én elfoglalták. A kuratóriumot és döntéseit illegitimnek tekintik, így a kuratórium döntésére hivatkozó, egyetemük előtt időnként megjelenő, magukat vezetőnek deklaráló urak hivatalos személyként számukra nem azonosíthatók, így tárgyalni sem képesek velük. A helyzet megoldására a törvényhozó minisztérium volna illetékes (valamint köteles), azonban a miniszter elzárkózik a tárgyalástól.

A rendezetlen helyzet húzódik, ami a hallgatók tanuláshoz való jogát értelmetlenül (és valószínűleg jogszerűtlenül) csorbítja.

Hogy az események a jövőben milyen fordulatot vesznek, egy ország várja érdeklődéssel.

frissítés!

Miniszterelnök Úr szerencsére nem csupán katonás rendszeretetéről, hanem igazmondásáról is híres. A "Több Balaton, kevesebb Adria" elv jegyében így mindössze 6 napot töltött Hvar - régebben költők pennájával is megénekelt - szigetén (rosszakarói szerint pucolni kellett vissza a Szent Jobb megtekintésére és imához).

Azonban e rövid időben sem rekedt meg a szárazföldön. Kedves ismerőseivel a környéken krúzolt egy vitorlással, ami ismét csak acélos természetére utal. Egy ilyen alkotmányon a vízen imbolyogni ugyanis egyáltalán nem egyszerű, nem is kényelmes, viszont tagadhatatlanul unalmas, egyszóval a többség számára csak nők és kellő mennyiségű pia segítségével elviselhető. 

(Ráadásul szeles idő esetén a pia visszajön.)

A miniszterelnök azonban ezúttal sem riadt vissza a nehézségektől. Eltökélten vezényelte alakzatba a hajó alatt elúszó, vásott halacskákat, szextánssal tanulmányozta a fölmeredő stratégiai csúcsokat, valamint szorgalmasan gyűjtötte anyagát készülő, "A pelinkovác, mint a pálinka puhány verziója" című monográfiájához is. 

A napok röpültek.

Azért pedig senki emberfia nem vonható felelősségre, hogy a horvát hatóságok hanyagsága folytán elfogadható repülőtér a közelben csupán Brac szigetén található (vö. Bol), így a Bombardier Global 6000 típusú magángép sűrű menetrendje dacára e porfészekben volt kénytelen megszakítani egyébként jórészt a Nizza-Ibiza-Budapest aranyháromszögben folytatott, állhatatos tevékenységét. (Fenti nyelvek szerint mindenkinek kellett kotorni a Bazilikába, zártkörű imára.)

Egyesek azt is rebesgetik, a személyzet a miniszterelnök úti okmányait kérte. Az államférfi végül kegyelmi rendelettel anullálta az első felindulásában kiadott tizedelési parancsot. A rövidke út élvezetesen telt, a kormányfő vízipisztollyal vette célba a mélyben tovaúszó ellenséges településeket, lefényképezte a gyanúsabb tereptárgyakat, vagy a jövőn merengett. Végül mindenki időben megérkezett a Szent Jobb elé, ahol a gyülekezet tagjai összehasonlíthatták déli üdülőhelyeken beszerzett, egzotikus koronavírus-törzseiket.

Brac szigetének népe azóta is hálatelt szívvel gondol vissza a rövid miniszterelnöki látogatásra. A parti csapszékekben mára szállóigévé vált a rigmus: "Plavi, vengri dva bracanki, i do szabli, i do hanyki", ami nagyjából annyit jelent, hogy ha valaki sligovica-mámorban dekázgat a söntéspult előtt, könnyen kirúghatja a kocsmaablakot.

- Oda vagyok az ilyen tökös, érintetlen falusi helyekért – jegyezte meg a miniszterelnök, és Riccione Golden Lux márkájú nyugágyába roskadt. Ebben az évben szabadságát egyik veje tanyasi kécójába visszahúzódva töltötte. A sivár tájat leánder-ligetek, hortenzia-csalitok és bromélia-bozótosok tarkították. A kettős szögesdrót övezte kert aljában sportpályák és pár delfinárium jellegű üvegmedence segítették a kikapcsolódást.

A hatalmas tó távoli, derengő csíkként kéklett alattuk.

- Holnap reggel mindenki tovább alhat – kacsintott a miniszterelnök testőreire, és megkínálta őket egy doboz Lidl maláta itallal. – Ilyen domborzati viszonyok közt a védelem szilárdsága elégséges az ellenséges térnyerés elreteszelésére.

- Megint háborúzol, papa? – röhögött föl egyik unokája. – Inkább élvezd a látványt. Nézd, ott krúzol a szomszéd egy Bugattival.

- Meg kell tanulnod, fiam, az erőkülönbséget érvényesíteni kell. Ez a terasz például kiválóan alkalmas huzagolt lövegek szegélyezte várerődnek.

- Kész a fasírt! - kiáltott ki a konyhából felesége.

A kormányfő fölpattant.

– Ha így sürgetsz, anyjuk, éjszaka nem hagylak aludni.

Csibészes mosolyt villantott a másikra.

- Valakinek őrállásban is kell maradnia.

Másnap a helyi szupermarketben kellemetlen helyzet alakult ki. A kormányfő az üzlet területét bevonta a nemzeti együttműködés rendszerébe, s a mögötte álló nyugdíjast jelölte ki a számla kiegyenlítésére.

– Csak a megtakarításaid helyezem biztonságba, tata – förmedt az SZTK szemüveges öregúrra. – Látom, nem vagy képes értelmes vitára. Kedves nejedet is megkínálhatom egy sallerral.

Az elősiető biztonsági őr hamar lecsendesedett, a miniszterelnök védelme ugyanis Sauer bajor tábornok metódusán alapult, aki a védők és kézifegyverek elhelyezését alapvetően gyűrű alakú, kopasz alakzatban koncentrálta, de a járási rendőrkapitány felügyelete alatt.

Shoppingja végeztével a család kúszógyakorlattal közelítette meg a helyi szabadstrandot. Szempillantás alatt fölvették harcállásaikat. Rohamban napozóágyakat és pár felfújható unikornist zsákmányoltak, egy napernyője védelmében ellenállást tanúsító rokkantnyugdíjast a miniszterelnök saját kezűleg, waza-arit érő combhoroggal hatástalanított.

- Az ilyen anyagias figurákkal csak vashideg logika és csigavér elegyével lehet tárgyalni – jegyezte meg.

- Az országot gazdasági árnyékhatalmak fosztogatják – tette hozzá már egy frissen rekvirált hordó tetejéről. – Ez ellen védekeznünk kell. Ezt hívják szuverenitásnak.

Valamelyik strandoló a megyében megszűnt munkahelyek iránt érdeklődött, de a heves pergőtűz visszavonulásra késztette. Egy tamáskodó, ugribugri pedagógust ugyancsak TEK-szabvány, tanári balhoroggal csendesítettek le.

Ebéd után a miniszterelnök lepihent. Bajonettel görögdinnyét magozott, végignyúlt Parvenu Plus márkájú lócáján. „Bőség és nemzet” című tanulmányának vázlatán elmélkedett.

Gondolatai minduntalan elkalandoztak. „Európa holdkóros módon saját vesztébe tántorog”.

Kétségek között szunnyadt el.

Álmában ókori csatát vezényelt, aranyszínű helóták mindenféle hopliták háta mögül parittyaköveket dobáltak az ellenségre. A phalanx egy pillanatra sem bomlott föl. A végső roham során a közelharc már puszta kézzel folyt.

Az álmodó elmosolyodott.

Egy hét múltán kisimult arccal tért vissza a közéletbe. - Sikerült teljesen feltöltenem a cellákat - jelentette ki. - Kormányom a mai naptól szilárd alakzatba fejlődve folytatja szabadságharcát – fejezte be hívei hangos ovációja közepette.

Johnny N’dvadnak csaknem minden megadatott életében. Család, hatalom, svájci bankszámlák a sublótban, palotát emeltetett magának a m’wanzori várhegyen. Egyetlen bánata maradt, de hogy mi, azt még feleségének sem árulta el. 

Persze az tudott róla.

Annyi tény, hogy kamaszéveitől szenvedélyesen érdekelte a fallikus szimbólumok világa. A mindennapok hemzsegnek az ilyen jelképektől, gondoljunk csak a felhőkarcolókra, egy Bombardier magánrepülőgép botkormányára vagy akár a parlamenti országzászló féltve őrzött rúdjára. Jogvégzett emberként Johnnyt persze elsősorban a blöff határterületei, de rögtön utána a fallikus jelképek irodalma foglalkoztatta. Mint tudjuk, e vitatott szerv a kőkorszaktól egész a legutóbbi évekig a megtermékenyítést, a férfias erőt és bőséget jelképezte. Az államférfi betéve ismerte Sigmund Freud vagy Heinz Kohut teljes ezirányú életművét.

Ezen az estén Crosse’d Eye panorámás fűkunyhójában gyűltek össze. A kéményt helyettesítő aranycsőből padlizsánszín füst tört a magasba. Fagyos nyári este volt. 
A rotangpálmákon kuporgó páviánok igyekeztek minél kisebbre összehúzni magukat.

Érthetetlen hangulat uralkodott. Fatty Lui loboncos bajszát csavargatta, Stripped Hai’r komoran csak a mangólepárló üst gőzébe meredt. 

Szemlátomást súlyos kérdés nyomasztotta mindannyiukat.

-  Csirió – jegyezte meg kókadt hangon a miniszterelnök. Gallérja mögé hajított egy adag datolyapárlatot. 

Fatty még mindig a bajszát gyűrögette.

– Kicsike, hát kicsike – mormogta maga elé.

Stripped Ha’ir arca elsötétedett, féltékenyen pillantott a torzonborz parlamenti chief hosszan lecsüngő ajakszőrére. 

Az lemondóan csak a fejét csóválta.

-  A múltkor mesét olvastam az unokának, és azon is csak fölkrenkoltam magam – kezdte Johnny. Remegő kézzel küldött le még egy pohárkát. – A nagy Kernberg szerint, amint „Tárgykapcsolatok az anyaméhben” című alapművében kifejti, még a boszorkányok seprűnyele is azt jelképezi.

Borúsan a többi után irányított egy harmadik pohárkát.

– Vagy vedd Melanie Klein „Szolipszizmus és szkizoid pozíció” című remekét! Brutális őszinteséggel exponálja a kérdést. Bárhova néz az ember, az egész univerzum egyetlen kérdéssel szembesíti.

-  Például az enyim. Apró gnúkolbász... – nyögött föl Fatty.

-  Nevezzük csak minikarottának – helyesbített epésen Crosse’d Eye.

A letargia lassan maga alá temette az egész kompániát.

Ebben a pillanatban az addig a sarokban viharvert Vertuján böngésző Stripped Ha’ir fölkiáltott.

 - Odassatok! Itt, az E-bayen!!

Körbeadta unikális, White Diamonds típusú készülékét. 

A kijelzőn egy marsallbot elmosódott képe vibrált. Leharcolt, de még csinosnak mondható darab volt, egy lovassági paszomány mellett hevert valami poros bársonyon.

-  Azannya! Minimum ötven centiméteres! - vett mély levegőt Fatty. 

Johnny is közelebb húzódott. Egy szempillantás alatt kikapta a készüléket tulajdonosa kezéből.

-  EZT azonnal leütjük! A-ZON-NAL! A Várhegyen állítjuk ki – rendelkezett pattogó hangon –, a platina preambulum mellett. A freskókat majd lefestjük, ne vonják el a figyelmet.

Szemei rég látott tűzzel ragyogtak. Alig látható mozdulattal kacagánya mélyére süllyesztette a mobilt. 

Stripped rezignáltan figyelte.

- Nem baj, hogy Mussolininak is ugyanilyen volt? – akadékoskodott Fatty, de Johnny letorkolta.

- Az embereknek gőzük nincs a történelemről. Viszont ha ezt az objektumot ellicitálják előlünk, soha az életben nem lesz ekkora micsodánk.

Tekintete már valósággal lángolt.

-  Az asszony otthon a küszöb alatt fog közlekedni megint.

Fatty elragadtatva tekintett főnökére. Régen látta ilyen energikusnak.

  - Ahogy mondod, királyom. Mindenki tudja, a teremtő erő a férfiaké.

-  A nagy Jung e tényt az "univerzum rúdja" metaforában summázta – suttogta Johnny áhítatosan.

Röhögtek. Csak Stripped arckifejezése tűnt némiképp kedveszegettnek. 

A miniszterelnök megszánta.

- Nyugi, Csíkoska. Kapsz majd médiát.

Az eső csak most kezdte rá csak igazán. A rafkósabb majmok rég elmenekültek. A távolban tétova alakok botorkáltak, kiáltozás zaját sodorta a szél. Csendőrtollak cicáztak az éjszakában. Legföljebb egy-egy szempár villant néha a zivatarban, de lehet, hogy csak pár szentjánosbogár volt.

Zénónak 6 teljes évébe telt, mire sikerült megszereznie a fizika BSc-t. Pedig kamaszkorában még szenvedélye volt, elmerülni a kvarkok csodálatos világában, igaz, az idő múlásával egyre gyakrabban bealudt a Youtube-előadásokba, de leginkább a súlya miatt, már óvodában Röfinek hívták; bár akit sokáig csúfolnak, végül még mindig módjában áll magára igazítani a közöny hatásos védőruháját.

Így nem rázta meg különösebben az sem, hogy a budai magfizikai intézet elutasította pályázatát. Álom volt, nulla tudományos idézettséggel; én sem idézek senkit, vigasztalgatta apját, aki új felesége oldalán újabban heti rendszerességgel látogatta, leginkább csillapíthatatlan lelkiismeret-furdalása kapcsán, és kibontott egy nagytáblás Oreót. Nem merte elárulni, hogy alapból a Sportszelet rabja, neten kartonos kiszerelésben kapható, az öreg zsigerből ekézett mindent, ami nem nyugatról érkezett.

Végül kórházi matematikusként kapott állást, főorvosi közleményekhez készített statisztikát meg negyedévenként a kötszerigények alakulását elemezte. Viszont csak hetente kétszer kellett bejárnia, ami nagy könnyebbség volt: addigra, ha csak felkapaszkodott a buszra, olyan hangokat hallatott, mint egyes cirkuszi untermanok, amint teátrálisan felnyögnek az emberi emelvény iszonyú súlya alatt.

Sokáig harcolt e saját teste által képviselt, rettenetes teher ellen, de amikor egy este a fürdőszobamérleg összeroskadt alatta, feladta. Édesapja pénzügyes volt, csaknem-vezető az állami szegmensben, egyik beosztottnak volt valami tisztiorvos rokona, Zénó végül epidemiológusként helyezkedett el. Ezt távmunkából is lehetett csinálni, és időnként még némi büszkeség is eltöltötte, hogy a nép egészségének ügyét szolgálja.

Egy nap különös feladatot kapott. Régi népszokást kellett matematikailag modelleznie: egy hajdani professzora kereste meg néha ilyen megbízásokkal, volt, hogy fizettek is érte. Ezúttal egy borsodi falucska volt a feladat tárgya, melynek lakói állítólag minden Boldogasszony napján gesztenyével dobálták egymást. A lakosok egyenként 3 gesztenyét kaptak, és a néphit szerint minden századik találat halálos volt, ráadásul a játékot bekötött szemmel kellett játszani: valamiért tilos volt kilesni, van-e még a szomszédnak gubója.

Zénó kézbe kapta laptopját, és leroskadt az ágyra. A vén bútordarab olyan hangot bocsátott ki, mint amikor székesegyházak omlanak össze. A feladat nem volt nehéz, hamar végzett, annál érdekesebb volt eljátszani, grafikusan ábrázolva mennyire más arcát mutatja a görbe, ha csak eggyel odébb helyezik a tizedesvesszőt... Zénó unalmában vad fantéziával kiszínezte az ábrát, elábrándozva: mintha egy romantikus szálloda bíbor függönyébe kapna a szél a Tirrén-tenger végtelen, kék háttere előtt...

A mobil durva hangja riasztotta föl. Úgy látszik, a dolog tényleg sürgős volt. Gyorsan mentette a képernyőt, ahol épp állt, csak a színeket törölte kapkodva. A küldeményt azonnal nyugtázták, sőt fejedelmi bónuszt csatoltak, Zénó lelki szemei előtt rögtön fölvillant egy doboz kézzel festett Ghraoui csokoládé, talán a mandulás praliné, szeder (vagy avokádó?) krémtöltettel...

Arcán elégedett mosollyal kecmergett ki az ágy szélére. Köldöke körül szanaszét gyűrődött a bőr: mint egy gigantikus harmonika. Előkotort egy karton Aldi szeletet: kellemes, költséghatékony verzió.

Nyögve fölállt, és kibámult az ablakon.

Az üveg mögött váratlanul mentőautók tűntek fel. Mintha a semmiből bontakoznának elő: nem szirénáztak,  mozgásuk mégis érthetetlen kapkodást tükrözött. Emberi nyögést és jajveszékelés foszlányait sodorta nyomukban a szél, meg mintha sebészek káromkodtak volna valahol, meg mindenféle másfajta egészségügyiek; roskatag kórtermekben a nővérek üres ágyakon kanasztáztak.

Zénó mintha tejüvegen át hallott volna az újfajta nátháról, igazság szerint az ő életét alig befolyásolta: azt mondták, súlyos, állítólag bebörtönzi az embereket, lassan alig marad, amiért régebben érdemes volt élni. 

Kibontott egy mogyorós roládot, elmajszolta. Föltekintett az égre: üvegszerűen kemény volt, átlátszatlan, vagy inkább titokzatos: fenyegető kupolaként borult a városra, mintha csak a parancsszóra várna, hogy végleg megdermedjen.