Johnny N’Dvad sokáig úgy képzelte, az országán keresztül vonuló hutukat kipécéző népszavazása kommunikációs életművének koronája lesz. Végül a projektet egyetlen álom darabokra szaggatta – egy pöttöm patikusnő, Dr Cecilia Johnson futó, lényegében már megszületése pillanatában színes foszlányokká szakadozó álma.
Cecilia doktornő ugyanis 152 cm magas volt, egyenesre sütött haját hátul varkocsba fonta, amitől az alap "kislányos" helyett szinte gyerekes benyomást keltett. Mindez betöltött 32. évét nézve talán túlzásnak lett volna tekinthető, Cecília azonban tudta magáról, hogy személyiségének érettségét vizsgálva a 10-et is csak jóindulattal haladja meg.
Éretlensége teljes megjelenésére kisugárzott. Tökéletesen sima, mahagóni bőre esténként vörösen világított a m’wabai alkonyatban, ahogy a buszon kapaszkodott hazafelé, s karcsú nyakának íve olyan volt, mint a jázminolajos kancsóké szülőfalujában, melyet addigra rég porig romboltak a dogmatikusok.
A fővárosba vetődve szépségének a reméltnél kevesebb hasznát vette. A férfiak inkább csak leszakították egy-egy éjszakára, mint egy sáfrányszínű liliomot, aztán tovább hajtottak rozsdás Toyota dzsipjeiken.
Azonban Cecilia nem csak szép volt, hanem szorgalmas is. Zárás után a sarki KFC-t takarítva a válság éveiben is gyógyszerész-diplomát szerzett R’wanzori neves orvosegyetemén; sajnos a patika-láncot, melynek belvárosi boltjában dolgozott, Johnny vejének nevére íratták, aki megbízhatatlanság miatt a régi alkalmazottakat sorban kirakta, így Cecília már jó ideje egy városszéli SPAR Africa szárazáru osztályán tevékenykedett. Napi 10 órában baobab tésztát és ZULU GOLD teás rekeszeket szortírozott, helyzetébe jórészt beletörődve, sőt a Madagaszkárról importált kőhal mérges tüskéit semlegesítő, újszerű eljárásáért egyszer jutalomcsomagban is részesítették.
Ebben az évben az esős évszak a szokásosnál tovább nyúlt. Az égen kitartó, acélkék fellegek forogtak. Cecilia összehúzta maga előtt dzsekijének nyakát, és kilépett az eladótér ajtaján. A parkolót övező palánkot, ameddig a szem ellátott, a felhős éghez hasonlatosan kék plakátok borították.
A fülledt hőségben csíkokban csorgott alá rajtuk a pára, mintha maga a papír verítékezett volna.
Cecilia egy sötét, elefántfűvel szegélyezett sikátoron át kisétált a Szabadság Sugárútra. A Swarowski márkabolt kirakata előtt hosszan elidőzött. A kollekciót nemrég újították, és Cecilia figyelmét egy fehérezüst nyakék ragadta meg: elegáns spirál közepén rubin hatású kő tekintett vissza a lányra, vörösen, mint egy kialvatlan szem.
Hazaérve gyorsan letusolt. A falakat elborító, kék plakátok jártak a fejében, igaz, legföljebb a tudatküszöb alatt, vagyis anélkül, hogy megfogalmazódott volna benne, a kampányt ki, miből vagy miért finanszírozza. Bár a ráébredés aktusa sem ébresztett volna különösebb érzelmeket benne, a hutuk rászolgáltak sorsukra: bőrük a kelleténél világosabb, orruk hibás metszésű, ijesztő karattyolásuk pedig az elviselhetetlenségig fokozza megjelenésük amúgy is idegenszerű jellegét.
Cecilia még kislány korából emlékezett az időre, amikor a szomszédos hutuk lemészárolták az addig velük élő tuszikat. Az akció sikere által viszont ellenség nélkül maradtak, így érthető, hogy a kötéséből felszabaduló sok indulat új tárgyat keresett magának. Az agilisebb fiatalok piacokon robbantották föl magukat, bevásárló háziasszonyok tömegeit ragadva magukkal, az idősebbek inkább az új lányiskolákba törtek be, reszkető líceumi osztályokat kényszerítettek magukkal feleségnek, az engedetlenebbjét aggályosan lekaszabolva, mint gondos paraszt a parlagfüvet. Az akció végén hosszan durrogtattak kalasnyikovjaikkal.
A hitben kevéssé szilárdan álló tömeg menekülni próbált. A gazdag Kenyába és Nigerbe igyekeztek, de szerencsére, főleg mióta Johnny varacskosdisznó-fejeket aggattatott ki a M’wabait körbefogó drótkerítésre, jórészt a másik, Zambián keresztül vezető utat választották. E változás még inkább alkalmassá tette őket arra, hogy az élő hutut még nem látott, de híresen frusztrált és dohogó m’wabai lakosság ellenérzéseinek célpontjává váljanak.
Cecilia sietős mozdulatokkal megágyazott magának. Eredetileg a takaró alatt még meg akarta nézni a Walking Dead legfrissebb epizódját, de már nem tudta beüzemelni mobilját, mert parancsoló erővel elnyomta az álom.
Hatalmas, ezüst tárgyak tűntek föl szemei előtt. Körben forogtak, körülöttük göngyölegek keringtek lassabban, meg papírkötegek, olyasfélék, amibe az exkluzív tövislekvárt szokás csomagolni. Hatalmas, rubin színű kő alatt sétált el, a rézsút beeső fénynyalábok nagy erővel fölragyogtak. Hangacserjék mögül újszülött sírása hallatszott: ettől Ceciliában felébredt a remény, hogy a jövő még tartogat valamit a számára.
Hirtelen homályos, döngölt padlós teremben találta magát. Szemközt asztalokat toltak egymás mellé, bal kéz felé szakadt függönyök mögött szűk fülkék sorakoztak. A sarokban Cecilia legnagyobb meglepetésére Fatty L’ui torzonborz alakját ismerte föl. Pár kopasz, kigyúrt fekával sustorgott.
A parlament közmegbecsülésnek örvendő elnöke gondterhelten csavargatta ősz bajszát.
A hátsó fal mentén kartondobozok tornyosultak. Cecilia csak most ismerte föl, szavazóhelységbe vezette álma.
A csupasz égőkkel bevilágított terem váratlanul napsütötte fűkunyhóvá változott, majd azonnal újraformázta a REM fázisban kavargó álom belső logikája. Két verítékben úszó test leemelte az egyik kartondobozt, bozótkéssel a kemény papírba vágtak.
Fehér cédulák szállingóztak mindenütt, mint amikor a király-protea szórja szerte szirmait.
Váratlanul ugrott az idősík. Gyűrött arcú m’wabai szavazók tömege lepte el a termet, meghökkentően sokan voltak, és túlnyomórészt fiatalok. Cecilia arca elfintorodott az álom valószínűtlenségétől.
Ebben a pillanatban kacagó csókák árasztották el a termet, verdestek szárnyukkal, de valahogy mindegyik emberarcú volt, koktélruhát viselt, és mellükön feliratok álltak: LEJÖTTEM A FACEBOOKRÓL (DE CSAK MÁRA!). Odébb egy csíkos zakón ez állt: JUSTIN BIEBER AZT ÜZENTE, SZAVAZZON A SOK JÖTTMENTRE! Egy hidrogénezett hajú csajszi, tíz körme a szivárvány minden színére volt lakkozva, aranylamé ruháján hátul csípőtetoválásáig ért a vágás, elöl a fénylő anyagon feszesen szikráztak a betűk: SZINGLI VAGYOK, NÉHA RIBANC IS - DE NEM HÜLYE!
Cecilia feldöcögött álmában.
Megint történhetett valami az idővel, mert a terem kiürült. Barázdált arcú emberek a cédulákat kezdték számolni. Fatty elégedetten túrt üstökébe, a zombik mozgósítása szemlátomást sikerült. A sarkon túl feketéllő tömegben közmunkások töltögették rendben a kicsempészett cédulákat.
Ebben a pillanatban az egyik szavazólap szétnyílt a földön. A NEM és az IGEN rubrikát egyaránt vastag filctollal kisatírozták, a margóra hatalmas, szőrös segget rajzolt valaki, körben felirat állt: „EZT NYALJÁTOK KI, NE A JOHNNYÉT!”
A következő lapra nemes egyszerűséggel átlósan csak annyit írtak: LÓFASZT A SEGGETEKBE! A harmadik szavazólapot is pajkosan összefirkálták, a felső mezőben súlyos ákombákomokkal a következő állt: FUCK YOU!!
Sűrű hóesésként záporoztak a szavazólapok. A kigyúrt vállak fölött imbolygó arcok kapuccsínó színre sápadtak. Cecília tisztán olvasta a bizottsági tagok kavargó gondolatait álmában.
„MEGSEMMISÍTENI!”
Fatty L’ui metsző mentális impulzusa átütött a többi ötletfoszlányon. Azon nyomban érkezett a korrekció ideája is, hiszen Fatty tudta, a leadott szavazatok számát már bemondta a rádió. Bármennyire bosszantó, de az érvénytelen cédulák immár nem vonhatók ki a világegészből.
„Valószínűleg csak nem lesznek annyian. M’wabai ember nem jár el szavazni”, gondolta a házelnök. Kétségtelen, ha nem így lett volna, Fatty bizonyára még a M’wabai Lumumba Társadalomtudományi Intézetben kuksolna.
„Legyen inkább az egész projekt érvénytelen. És lennie kell egy csomó „IGEN” szavazatnak is. A Gnú Párt kiad majd pár sajtóközleményt, esetleg a M’wabai Moment is, zakson. Lényeg, hogy érvénytelenből ne legyen több, mint IGEN-ből.”
Ebben a pillanatban verítékcsepp indult meg homlokáról. A fakéregszerű arc eltorzult, mint akibe gaboni pók harapott.
„Na jó, legyen akármennyi érvénytelen. A m’wabai elfelejti. De ezek a képek SEMMIKÉPP NEM KERÜLHETNEK KI.”
Reszkető kézzel rögtön tárcsázta a biztonságiakat.
„Vessetek csóvát a szavazóhelyiségekre. AZONNAL! Porladjon hamuvá az egész projekt, leszarom! Majd ráhúzzuk az ellenzékre. De ezt a szőrös segget SENKI NEM PILLANTHATJA MEG!!”
Cecília álmában olyan képet vágott, mint akit csiklandoznak. Ő ugyanis az álmodók korlátlan magabiztosságával már látta, amint az aranyruhás szingli ájfónjával már rég lefotózta szavazólapját, sőt az utcára kilépve régen meg is osztotta. A kép vírussá vált, elsősorban Dél-Szudánban, ahol egyetlen óra alatt 108 ezren töltötték le.
A látvány persze idővel alakot váltott, már ilyen az álmok természete. A FUCK YOU egy idő után FÚRT LYUKKÁ torzult, a fúrtlyuk azonban súgólyukká, ahonnan épp Rihannának kiabálták föl az Only Girl refrénjét, mert valahogy kiment a rajongott díva fejéből… Így történt, hogy Cecilia álma, mielőtt még valójában elkezdődött volna, már véget is ért. Felváltotta az álommunkára általában jellemző, tisztázatlan kavargás, melyben megkülönböztethetetlenül összevegyült a Desigual legfrissebb kollekciójának eleme a lesothoi narancspapagájok szárnyának színpompás csapdosásával, bordó falevelek azúr tollpelyhekkel, és így tovább.
Másnap Cecilia szokatlanul kipihenten kelt. Az órára pillantott. Kapkodva lezuhanyozott: a városban egy éve megszűnt a buszközlekedés, és a gyarmati teherautó, melynek platóján reggelente munkába utazott, csak félóránként járt.
Az utcára kilépve arcul csapta a párás hőség. Szemerkélt az eső, fáradhatatlanul, a szélben csillogva sóhajtoztak a pálmalevelek.
A falakat borító, kék plakátok magányosan áztak a szürkületben.
Cecilia álmosan zötyögött a platón. A harmadik megállónál már elfelejtette álmát, hogy a mocskos esővízben ázó, harsány papírrengeteg ellen eszköze is lehetne, más, mint az a nyirkos szomorúság, amely ólomsúllyal üli meg lelkét. Feltűnt a rozsdás pályaudvar, csörömpölő roncsok haladtak hosszú sorban a déli városrész felé. A vastraverzre erősített, neonfényben lüktető SPAR felirat már messziről a látóhatár fölé magasodott.
