Kedves Szerkesztőség!
Egy véletlen kapcsán a postaládámba került Orbán Viktor utolsó évértékelő beszéde, melyet 2015. február 27-én, a Várkert Bazárban mond majd el.
Ezúton szeretném megosztani Önökkel.
„Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim! Szokásos tisztelettel köszöntöm Dalma asszonyt, püspök uraknak is köszönöm a társaságot. Engedjék meg, hogy afeletti örömömnek is hangot adjak, hogy a nemzeti oldal színe-java változatlanul itt van velünk: üdvözlöm Mészáros, Vajna és Habony urakat. Látom a Tiborcz Pista borzas üstökét is; gratulálok a belvízi hajózásban elért eredményeihez!
(Taps.)
Engedjék meg, hogy rögtön azzal kezdjem, ahová a szónokok többnyire beszédük végén érnek el, vagyis mondandóm lényegével. Látom Balog Zoli szemében az aggodalmat, de nyugodjon meg. Tudom, mindannyian azt figyelik, ki nincsen itt; ami engem illett, én örülök a pohos pojáca távollétének. Az az ember mindenféle váladéknak nevezett, csupán mert mostantól más zsebébe csoportosítom, ami a polgárok zsebéből kiráncigálunk. Nem értem.
(Sajnálkozó moraj.)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az a tény, hogy mi ismét, még mindig együtt lehetünk, fölébreszti az emberben a gondolatot, hogy minket nem fog se a golyó, se a vas. A szabadságszerető magyar nép megértéssel fogadta ésszerű javaslatainkat. Emelkednek a bérek, a családok anyagi biztonsága nő.
A magyarok jó okkal bíznak a jövőben. A mi országvezetési filozófiánk egyébként is három szóban összefoglalható: bizalom, lehetőség és kötelesség.
Ne nevetgéljenek!
Véderőműveket állítottunk föl a bevándorlás feltartóztatására. A nemzet naponta bizonyítja, szilárd talapzaton áll. A magam részéről eltökélt vagyok eme egység fenntartásában. Devizahitelesek százezreit mentettük meg! Biztonságba helyeztük a nyugdíjakat!
Most meg ásítoznak. Kétségtelen, mára oda jutottam, csak benyomok hátul egy gombot, és beindul a szlogenofon.
Mégis, ha hideg fejjel szemezgetünk az adatok között, kevesen tagadhatják, az elmúlt időszakban Magyarország sajátos helyzetbe került. A gazdaság a hisztérikusan lehívott uniós források segítségével nominálisan felpörgött, de közben a szegénység nőtt. A demográfiai hanyatlás változatlan. Az emberek is egyre izgágábbak, sok helyen látok rebelliseket. Plusz a folyamatos külső impulzusok. Lényegében az az érzése a kormánypolitikusnak, hogy folyamatos tűz alatt vagyunk.
Ezer helyen kifejtettem már, Magyarország eltökélt a német-magyar barátság mellett, ugyanakkor nehogy már egy sváb bige mondja meg, merre hány centi! Ott a példaképem, az kicsit alacsonyabb nálam, de fizikailag nagyon erős. Rossz hír, hogy gonosz nyelvek szerint néhány hónap múlva beomlik gazdaságilag.
(Sóhajtozás.)
Nos, innen érdemes ránéznünk arra, ami pillanatnyilag zajlik az országban.
Valaki folyton a zakómat huzigálja.
(Székrecsegés.)
És ez csak a dolog egyik része.
Ne fészkelődjenek már! Megszokhatták, a szavaim rendszerint fordítva kell érteni. Gondoljanak Leonardo tükörírására!
Akkor sorolom az eredményeket. Üstökösszerűen növekedünk. Egyre több az ingyenes szakasz az útdíjak logikus rendszerében. Talpára állítottuk az egészségügyet. Folyamatosan erősítjük a nemzeti tőkét, ami szuverenitásunk záloga.
(Csibészes mosoly.)
Hölgyeim és Uraim! Talán emlékeznek rá, nemrég, tán az önkormányzati választások estéjén egy egészséges lelkű, roppant sikeres nép képét rajzoltam föl képzeletük vásznára. Minden egyes választási győzelem a magyar embereké volt, a Fidesz csupán megtestesítette az ország akaratát.
(Ütemes taps.)
Nem nosztalgiából hoztam föl ezt az emlékemet, hanem azért, mert az egymást követő, egyre részlegesebb támogatottsággal megszerzett kétharmadok következményei tagadhatatlanul máig benne vannak a levegőben. Érzékelem mindenütt, amerre megfordulok. Az emberek morgolódnak, nem tudják, hova huzigálják az ikszeket. Aztán csodálkoznak, ha felére csökkent a városuk költségvetése! Erre nem átallják azt állítani, hogy a politika betör a hétköznapjaikba.
Fél évvel az önkormányzati választások után ezért az engem jellemző szerénységnek és alázatnak a jegyében megerősítem Önöknek: Magyarország győzött! Izzadtságszagú minden igyekezet, amellyel megpróbálják kisebbíteni eredményeinket. Külpolitikánk hasít, a nemzet látványosan összezár a hátunk mögött. Áramvonalasítottunk, felfrissítettünk, a legjobb európai példákkal újítottuk meg az állam teljes rendszerét.
Ezt csak az nem látja, akinek bibircsók takarja a szemét.
(Derű.)
Hölgyeim és uraim!
Fogas kérdés, mi magyarázza mégis a Fidesz – Kereszténydemokrata Néppártnak a politikai küzdelemben elért visszatérő sikereit. Nézetem szerint leginkább egy sajátos politikai architektúra gyümölcseit látjuk. Politikai gépezetünk a legkorszerűbb üzemszervezési elvek szerint működik: klasszikus multi-level hálózat, szigorú hierarchiával. És akik itt ülnek, egytől egyig tanúsíthatják, mi pontosan fizetjük az osztalékot. Retorikánk nemzeti, gyakorlatunk mussolinis, néha ultrabalos, de a cég rendületlenül teljesíti küldetését: tízmillió polgár zsebéből minél többet a sajátjába csoportosítani.
Megint bökdösnek. Utoljára mondom: gondoljanak Leonardo tükörírására!
(Moraj.)
Számtalan helyen elmondtam már, nekünk elegünk volt a kudarcokból, a „kicsi, szerencsétlen ország” életérzéséből. Nem tűrjük Brüsszel basáskodását! Magyarországnak végre nemzeti kormánya van! Tisztességes, szakszerű és szerethető. A munka dandárját elvégeztük, már csak a finomhangolás időszaka van hátra.
(Felszisszenések.)
Jól van, na. Sajnos néha már én is belealszom a saját szlogenjeimbe. Mint a nők, nagyjából két problémával küzdök: nincs mit felvennem, és nincs elegendő helyem, ahol ezt a semmit tárolhatom.
Na, ezt most fordítsák le koncepcióra.
Személy szerint mégis bizakodással és elszántan tekintek előre. Vegyék észre: Magyarország Európa édenkertjévé vált! Az emberek keményen dolgoznak, adórendszerünk igazságos. Törvénykezésünk pártatlan és kiszámítható. Annyi év után végre fölszámoltuk a korrupciót.
(Felhördülés.)
Ne zsibongjanak már! Most mit nem értenek ezen?
Tudják mit? Mondom másként. Jöttem a Várkertbe a páncélozott kisbusszal, és ahogy hajolt lefelé a nap, a Vérmező mellett elhaladva a félelmetes, végtelen síkság látványa egyszerre figyelmeztetett, a természet milyen rettenetes erőivel kell megmérkőznünk.
Hölgyeim és uraim! Ezúttal leteszem a papírt. Ne izegjenek már! Én sohasem fogok olyan szót kimondani, hogy elkuXtuk, legalábbis nem lesz a közelben mikrofon. Úgy fogok fogalmazni, „korrigáljuk a próbaüzem gépházzaját”. Fürge naszádunk már gyakorolja az ehhez szükséges mondatokat.
Persze joggal kérdezik: akkor most mi van? Most akkor keletről vagy nyugatról fúj a szél! Mi lesz a kórházainkkal? Az iskolákkal? Egyáltalán: mi van, ha kipukkad a nemzeti lufi?
Kérek egy pohár vizet.
Manapság mindenki azzal jön, hogy így meg úgy, hogy változtatni kellene. Egyesek nem átallanak repedéseket vizionálni. E helyről üzenem a magyar embereknek: Magyarország sínen van! Állítom, hogy vannak kitörési pontok. Például Magyarország hídfőszerepet játszik az azeri-EU fogászati együttműködésben.
Kérek még egy pohár vizet.
(Zsibongás.)
Ha szokásommal ellentétben őszinte akarok lenni, ki kell mondanom, Európában nincs még egy ország, amelynek a polgárai annyi mindent kiálltak volna, amennyit a magyarok fognak a közeljövőben. Ez van, na. Ma már én is úgy látom, a kétharmadot nem zavaros kinyilatkozásokra meg családi seftelésre, hanem mély kormányzati intézkedések sorára kellett volna fölhasználni.
Sajnos nem mindig politikusból lesz a legjobb szakács.
Nem hinném például, hogy egy fasírtnak világítania kellene a sötétben.
(Somolygás.)
A fő kérdés azonban az, hogyan jutottunk el idáig. Mert ha igaz, hogy minden magyar felelős minden magyarért, akkor kellett lennie egy pontnak, ahol valami rossz irányba fordult. És akkor ezúttal nekem kell kárhoztatnom a nemzetet.
Engedjék meg, hogy most én vádoljam önöket, mégpedig a következetlenség és a szellemi restség legmélyebb vádjaival.
J’accuse!
Vádolom önöket, mert hagyták, hogy hosszú éveken át annyi esztelenséget harsogjak. És minél nagyobb elánnal kiabáltam a magamét, önök annál lelkesebben tapsoltak. Most hiába fortyognak! Hozzájárultak, hogy újra meg újra megszerezzük a mandátumok kétharmadát. Ezeréves történelmi tapasztalattal!
Juszt is én vádolom önöket.
Engem Önök kreáltak!
(Zajongás.)
Most mit nem értenek ezen? Azt hiszik, a múló időt ki lehet radírozni egy ország életéből?! Mi 2002 és 2010 között mindent elgáncsoltunk, amit a kormányzat csinált, válogatás nélkül szapultuk az egész szakramentumot. Egy kutyaólat nem lehetett felhúzni obstrukció nélkül! Állítom, az ország egészen máshol tartana, mellesleg személy szerint mindannyian, ha akkor éberebbek. Jó, a mamelukok nem volnának állásban.
A magyar mára rosszhiszemű, gyanakvó, Európa talán együttműködésre legkevésbé képes nemzete. Erre én nagy garral meghirdettem a nemzeti együttműködés korszakát. A Habony vagy a Rogán bármelyik haverja már csak hab a tortán.
Hogyan hihettük komolyan, hogy nem üt vissza az a nyolc év?
Ciklusokon keresztül sulykoltuk, hogy nincsen változásokra szükség. Aki mást mond, hátba döfi a nemzetet. Az egészségügy úgy jó, ahogy van. Aki megszüntet egy szárnyvonalat, amin évek óta csak a kalauz és a masiniszta utazik, nemzetáruló. Ebben hajlíthatatlanok voltunk.
És a társadalom szép lassan bevette.
Gratulálok! A magyar nép elbóbiskolt, mint egy ittas traktoros.
Mára az egész világ fölkavarodott. Nem látni, mit hoz a holnap. Hiába miénk a jogszolgáltatás, a nagyszerű kétharmad. Láthatták, még a Kubatov-listákat is meghekkelték. Kész vagyunk! Csak evickélünk egyik ramazuritól a másikig
(Csönd.)
Sajnos a Fidesz mai derékhadát alkotó parlamenti képviselők eleve egy bizonytalan eszmeiségű, zavaros programú pártba ültek be, és a folyamatot csak fölerősítette a személyi kultusz, a pártban eluralkodó irracionalitás fojtó légköre. Ráadásul jött ez az üzemszervezési izé, na, a cégszerű mutyigyár a földuzzasztott apparátusával. Még az a néhány, eredetileg elismerésre méltó kvalitású fideszes is, aki korábban magát kreatív elmének tekintette, mára politikai erőként megszűnt. Maradtak a mamelukok, a svindlerek és az amorális automaták.
Politikai értelemben nem maradt kreatív szárny a Fideszen belül.
Mit lehet kezdeni egy ilyen párttal, pupákok?
(Borongás.)
Összességében ki kell jelentenem, hölgyeim és uraim, az itt ücsörgő társaság egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha többé nem fog visszajönni Magyarországra. Minket persze már sokszor temettek, na jó. Még fél év, esetleg három, vagy tizenhárom… Mit számit? Csupa Werbőczyt és Döbrögit látok ülni magammal szemben. Eh!
(Heves tiltakozás.)
Sajnos be kell látni, én most egy olyan politikai közösség nevében szólok itt Önökhöz, amely kormányzásra krónikusan alkalmatlannak bizonyult. Magyarország mára elveszítette tekintélyét a világban. A kormányzat lerombolta nemzetközi renoméját, mint részeg matektanár a gólyatáborban. Ne aggódjanak, a problémák itt maradtak: a nyugdíjkérdés, az oktatás, az egészségügy…
Ne feszengjenek már. El kell hinniük, hogy a táj, amelyik előttünk nyílik, a hátunk mögött is folytatódik. Abban lassan beadom a derekam, hogy változtatni kell.
(Gyér taps.)
Amikor persze Magyarország átalakításáról, megújításáról beszélünk, tulajdonképpen arra kérjük az embereket, változtassanak saját, személyes és családi életstratégiákon. És ez nem egyszerű dolog.
Mondok pár példát.
Manapság életstratégiák épültek ki tízezrével, amelyek a politikai pártállásra alapozott működést, az erre alapozott családi életet jelentetik. Ahol a politikai kapcsolatok mindent megoldanak. Magyarországon vannak családok, ahol a családfőt még nem látták a gyerekei dolgozni, mert vadászik a cimboráival, vagy csak meccseken lófrál! Nemzedékek nőnek föl, akik még nem látták az apjukat elindulni a munkahelyére, mert folyton a mozgalomban küldözgették ide-oda, hogy csápoljon. Ezen változtatni kell.
Olyan rendszer kell, melyben a győztesnek nem igaza, hanem feladata van. Ahol sikernek az számít, ami az egész közösség számára siker. Olyan rendszer, amiben az ország egyik fele nem tornyosul otrombán a másik fölé, ostobák!
Ez azonban együttműködés nélkül nem megy. Az együttműködés leginkább a mesebeli varázsfűhöz hasonlítható, amellyel összeragasztották, és ismét életre keltették a királyfit, akit korábban hét darabra vágtak. Alapvető követelmény, hogy többé magyar a magyarnak szimpla világnézeti okokból nem vethet gátat. A maga területén mindannyiunk érdeke, hogy véget érjen ez az elképesztő marakodás.
El kell sajátítani az együttműködés művészetét. Mi az elmúlt években sajnos leszoktunk a józan ész tiszteletéről. Józan ésszel felfoghatatlan, ami az utolsó húsz évben Magyarországon történt.
Ha körülnézünk, a világban azok az országok tudták leginkább megoldani a problémáikat, melyek képesek voltak félretenni az ideológiai vitákat, és a józan ész nevében megegyezésre jutottak. Kívánom ezért mindannyiuknak, hogy, ha úgy alakul, folytassák akár nélkülem is ezt az együttgondolkodást. Hosszú volt a produkció, amit a nagyérdemű számára bemutattam, de nem vagyok elégedetlen.
A magam részéről jó emlékeket őrzök erről az időszakról. Valaki megint rángatja a nadrágomat.
(Zsibongás.)
Az országnak végre el kell indulnia egy irányba! Remélem, az emberek végre belátják, hogy dűlőre jutni fontosabb, mint az ideológia. A polgárok rendszerint gyakorlati problémákkal találták szembe magukat - nincs munka, nehéz a megélhetés, romlik a közbiztonság -, ezt csak összefogással lehet megoldani. Fájdalom, de ideológiai vitákkal nem.
A nemzet nyitott közösség, csak az nem tartozik bele, aki nem kíván a része lenni. A basáskodás hosszú távon csak a leépülés záloga lehet Magyarországon, tökfilkók!
(Hümmögés.)
Mégiscsak fölteszem a szemüvegem. Most látom csak, rossz szöveget adtak a kezembe… Skandalum!
(Legyintés.)
De lehet, hogy már mindegy. Talán tényleg nem gondoltam kellőképp végig a dolgot. Azt mondják, hosszúak lesznek napjaim és magányosak.
(Széknyikorgás.)
Most mit bámulnak? Csak szabad emberek alkothatnak szabad társadalmat. Ha a lélek zavaros, zavaros az érzékelés; ha zavaros az érzékelés, zavaros a gondolkodás, a zavaros gondolkodás pedig hibás döntéseket szül, amik rossz tettekben végződnek. Kihagytam valamit, Zoli?
(Torokköszörülés.)
Örüljünk, hogy legalább enyhe volt a telünk.
Kérem a páncélozott kocsit.”
Warga Marcell
olajmérnök